Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Zalán Tibor: Gefin
ZALÁN TIBOR Gefin Az embernek, ha a hatvanat is betölti, azért leírhatnák rendesen a nevét. Valahogy így: Géfin. De így soha nem hívjuk, mármint a Tanár meg én, van Laci, van a Kemenes, meg van a Géfin. Legtöbbször ez utóbbi van. Talán, mert a Gefinben benne van a delfin szó is, valamilyen formában. Soha nem gondoltam erre. Most, hogy leírom, benne van. Mostantól pedig már mindig benne lesz. Van egy régi novellám a kék delfinről. Majd egyszer megírom ezt a montreali delfint is, ha elég jónak érzem már hozzá a prózámat. Amúgy, fene érti ezt a hatvanat. Lehet, hogy annyi, de lehet, hogy nem. Mindegy is lenne, de ha elfogadom, akkor azt is el kell fogadnom, hogy én meg ötven leszek lassan. Inkább egyiket se. Amikor az írószövetség éttermébe annak idején belépett, és hirtelen szembe találtuk egymással magunkat, én az ott szédelgő' félrészeg ifjú titán, ő a (menekülése óta Magyarországon talán eló'ször) váratlan felbukkanó emigráns, csak egymásra meredtünk, és összeölelkeztünk. Olyan, természetes volt, olyan korkülönbség nélküli olyan rangkülönbség nélküli, olyan határok és protokollok nélküli - gátlástalanul örülni tudunk egymásnak. Mintha régről szólt volna ez a barátság, mintha csak felidézó'dött volna valami. Tájszólással beszélt, celldömölki tájjal, nem törte, hanem ízlelte a szavakat, ahogy a bort, a whiskyt, a saját zsírjában sült libamájat. Nem úgy nézett ki, mint egy avantgárd költő, pont úgy nézett ki, mint egy spicces professzor. Kisebb volt, mint amire számítottam, és komolyabb a külseje, mint amilyet az Arkánum- és kötetközlemények után vártam. Választékos elegancia, kissé konzervatív külső, szemüvegvillanás. Ilyen hát a hírhedett pornográf, a vadember-író, a békétlenkedő kanadai magyar. No, ha ilyen, hát ilyen. Meg lehet szokni. Megszoktuk. Meg lehet szeretni. Megszerettük. Van ez így. Végül is, nem tudom pontosan felidézni, hogyan kezdődött a valódi közelség, az egymás belső köreibe kerülés, csak annyi bizonyos, hogy egyszer csak úgy voltuk. Együtt. A torontói úszómedencében, a montrali meztelen-bárban, az egyházashetyei Ambrus-kúrián. Együtt. Hogy szükségét éreztük a levélváltásnak, a találkozásnak, az éjszakázásoknak, az autóutaknak, a vitáknak és megértéseknek. Piszok jó kötő ez a Gefin. Civilben Buxtehudét hallgat, és sok más mellett van neki egy kitűnő dupla cédéje, Beethoven-szonátákkal, zongorára és gordonkára. Nekem is megvan ugyanez, csak nem ugyanúgy, így nem is olyan jól. Na lám, még piszok szerencséje is van. Időzített bomba ketyeg minden pillanatban, kiszámíthatatlan bombaszerkezet maga az ember, mégis békésen tűri, hogy kevesen ismerik, kevesen tudják, milyen jelentős műveket ír, zokszó nélkül viseli, hogy csaknem 1014
