Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Witold Gombrowicz: Le a költészettel
dóknak, máris képzelmek és hamisítások irdatlan kupacába botlunk, akárcsak az arisztotelészi elvek szorításából kiszabadult skolasztikus elme. Vagyis az alábbi fogas kérdés nyugtalanít: rengetegen írnak verset; rengetegen vannak azok is, akik csodálattal adóznak a versek írói iránt; igen nagy szellemnek fejezik ki magukat versformában; emberemlékezet óta tisztelik a költó't és verseit; de ahogy elnézem a dicsó'ségnek ezeket az ormait, azt kell látnom, hogy a költészet miséje a lehető legsivárabb ürességben ce- lebrálódik. Csak bátorság, uraim! Ne iszkoljunk el a nyomasztó tény elől, próbáljuk inkább megkeresni az okait, mintha csak holmi köznapi esettel volna dolgunk. Miért nem kedvelem a tiszta költészetet? Pontosan azért, amiért nem szeretem a „tiszta” cukrot sem. Ha kávémba keverem, finom a cukor, viszont senki nem fogyaszt el egy egész tányérnyi cukrot: az már túl sok lenne a jóból. A költészetben is fárasztó a túlzás: a költőiség, a poétikus szavak túltengése, a metaforáké, a fennköltségé, a finomításé és sűrítésé - mindez a verset vegyészeti termékhez teszi hasonlatossá. Miképp jutottunk idáig? Mikor az ember természetes módon, tehát prózában fejezi ki magát, az általa használt nyelv végtelen skáláját öleli fel az olyan elemeknek, melyek egész természetét tükrözni tudják: ezzel szemben a költők arra törekszenek, hogy az emberi nyelvből kiiktassanak minden nem költői elemet: ők nem beszélni, hanem dalolni akarnak, kobzosnak, vátesznek, szemfényvesztőnek csapnak fel, és a dal kedvéért mindent feláldoznak. Ha a finomítás és kiiktatás munkája századokon át folyik, olyan tökéletes szintézis az eredménye, hogy csupán néhány alaphang marad, és a legjobb költőből is óhatatlanul monotónia árad. Stílusa elveszíti emberi jellegét, immár nem a köznapi ember érzékenységére apellál, hanem a másik költőére, a „céhbeliek” érzékenységére - márpedig a céhbeliek között ugyanolyan megközelíthetetlen nyelv alakul ki, mint a legtöbb szakzsargon; egymás hátára kapaszkodnak fel, és egész piramist építenek, melynek csúcsa az egekbe vész, miközben a magunkfajta zavarodottan toporog a piramis tövében. De ami még inkább zavarbaejtő: hogy valamennyien instrumentumuk rabszolgájává züllenek, hiszen e műfaj oly merev és szigorú, annyira kicentizett, szent és elhíresült, hogy nem is lehet már a kifejezés eszköze; a hivatásos költőt tehát olyan lényként határozhatjuk meg, aki éppen azért, mert versben beszél, már nem tudja kifejezni magát. Hiába mondják, hogy a művészet valamiféle kulcs, s hogy a poézisnak éppen abban áll a művészete, hogy csekély számú elem felhasználásával végtelen árnyalatot képes érzékeltetni, az efféle érvek nem takarhatják el a jelenség lényegét: bármely más géphez hasonlóan a versírógép is öncéllá terebélyesedik, s nem szolgálja többé mesterét. E körülmény ellen sokkalta indokoltabb fellépnünk, mint más területeken, hiszen a par excellence humanizmus terepén mozgunk. A humanizmusnak két homlokegyenest ellenkező válfaja létezik: az egyiket „vallásosnak” nevezhetjük, hiszen letérdepelteti az embert az emberiség kulturális alkotásai előtt, a másik, a világi, viszont arra törekszik, hogy visszanyerje az ember felségjogait isteneivel és múzsáival szemben. A humanizmus bármelyik formájának eltorzulása elen tiltakoznunk és lázadnunk kell. Manapság márcsak azért is jogosult az ilyen ellenlépés, mert 995
