Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán

ébredés előtti álmom, töredékeket, hallomásokat. Olvasgatás, míg felforr a teavíz. Cage írásai. A rokonok közül való.

Míg a(z apokrif) Béke-evangéliumának angyala, lopótökszáron, illetve ennek mai megfelelőjén belémhatolt, mennyi teendő. De könnyebbség látogatása után. Mintha a fejem is kisöpörte volna szép szárnyaival az angyal. Örömet hagyott. Lavórfürdő. Majd reggeli rága szól a szalagról. Hosszú alapos gyakorlás. A test mennyivel engedelmesebb, mint evős időkben. Gondolom, megkeresem a Béke-evangéliumot, ha már eszembe jutott. Nem találom. Valakinek kölcsönöztem. Visszahozta, aztán elvitte megint. Nagy izgalom még így is a keresés.

Jegyzetek. Tanulmányrajz szavakkal.

Selejtezés a kéziratokból, fölös másolatokból, piszkozatokból. Mindig van kidobni való. Begyújtani. Begyűjteni. A magamfajta gyűjtögető sok mindent félretesz, elrak. Ezekből is, ki tudja, mit a hulladékba, mit ajándékba tovább. Kis aprózás a napló felső részén, ami átgépelve nem látszik, jelek, itt éppen szanszkrit betűk. Máshol pedig: jószágjelzések, asztrológiák, népművészeti diszítmények, mágikus ábrák, rovásjelek, egyiptomi hieroglifák, labirintusminták, sámándíszek, képzelt krikszkrakszok. A teljes tér felé mutató mindenféleség.

Az (éjféli) álom, amit külön papírlapra írtam így valahogy:

Az üres színpad felé fordulva állunk, a nézőtér végén, a bejárat közelében. Próbálgatjuk, hogyan fejezzük ki tetszésünket, ha vége lesz a nem létező előadásnak. Tapssal? Füttyel? Azzal ne, ellenkezik valaki, hanem inkább csenddel. Gyéren vagyunk. A hátam mögötti sorban K. András szitárzenész. Behúnyom a szemem, hogy meglássam képzeletben a színpadot, ez kedvet teremt. Ekkor valaki, egy lány, hozzámhajol:

„Nem tetszel nekem. Nagyon nem tetszel nekem.” Bár arcomba mondja, talán mégsem nekem szól. Majd csak abbahagyja. Hanem már a tenyere is itt röpköd előttem, megérint, kapirgálja az államat. „Az arcod, mondja, az arcod.” Megsebeztem volna? Kicserélték? De a lány ekkor már átölel, hozzám tapad, lábával is rámcsimpaszkodik. Bújna belém. Nem zavar, de nem is örülök neki. Megtapasztalom, ahogy dúlja ruhámat. Vékony, szeplős, szemüveges.

„En tudom az igazságot. Sugallatot kaptam. A megváltó hindu volt és az első században élt.” De ez neeem a te igazságod. Elolvashatja akárki. Leírták sokszor.

Az önéletrajzi vonatkozások is terjedelmesek volnának. Csak jelzésül: a színházterem, ahová annak idején indiai rágát hallgatni jártam. Hogy a 20-30 érdeklődő, a közönség, ne szóródjon szét, a színpadra ülünk, itt a zenészek is, kissé emelt szőnyeggel letakart dobogón foglalnak helyet. Innen a szitárzenész. A lány hevessége is élő, bár közömbös emlék. De ezek csak adalékok. Az üres színpad nyilván készülő regényemre, a várakozásra utal. Képzelgetem a jövőt.

Most egy lépcsőfokkal magasabbról. Az előkészületek, gyakorlatok, próbák után a színpad a helytállás és a teljesítmény ünneplése. Hanem most még nincs mit ünnepelni. Készülni rá viszont többszörösen (ahány személy itt, legalább annyiszor) szeretnék. A jövőm függ tőle, hogyan fogadják a színpadi játékot, a helyzetem. Az erőszakos és nyers modorú lány nyilván a lélek női fele (oldala), tűzről pattant, szenvedélyes kezdeményező, s ezt otrombán

976