Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
Sorsfoduló ez a nap? Vagy nem is léteznek sorsfordulók. Lényünkben minden ott van elraktározva, összekuporgatva. A kritikus helyzetben, a döntő pillanatban a tét így hát adott. Mi vagyunk. Lényünkkel, mely kicsi korunktól fogva tudatosan vagy ösztönösen alkalmazkodott: készült, védekezett. Azzal, amit véletlenül hallott vagy ami csak úgy megtetszett neki, s most fölhasználja - a gének örökségét is - mint saját ötletet, találmányt. Gyanakvóan kanyarodott be az utcasarkon megpillantván a mellényes, gumicsizmás zömök férfit, aki - mint valami képesköny villusztráció, megelevenedve - kedélyesen terelt maga előtt két száz-százötven kilós kocát. Kezében ostor volt, de csattintások helyett csak a keze fejével érintette meg olykor a sáros havat túró állatok fülét, mikor elfolyó kövérségük miatt akadályozták egymást az előrejutásban. Mögöttük egy városias öltözetű pápaszemes nénike vezette kézen fogva szeppent képű unokáját. Akislány fehér masnija ragyogott, a disznófülek rózsaszínűek voltak, a mészáros orcája, jóllehet mellénye zsebéből hatalmas kés állt ki, jóságosnak tetszett - az egész képnek vidám, olvadáshoz illő hangulata volt, semmiképpen sem bruegheles. Megtorpant. Mint aki érzéki varázsnak esett áldozatul. Hol végződik a realitás, és hol kezdődik a fikció? Cipője átázott. Tudta, hogy megint meghűlt; hónapok óta köhögött. A grá- nitkövekket kirakott utca végén a szürkének látszó családi házat valamikor hársak takarták. A sérült homlokzat hátteréül most a sápadt telehold szolgált, mint gyógyító Bayer aszpirin. A falak különben jó állapotban voltak, nem mint ő, aki „véglegesen” ment el, s most ugyanúgy jött vissza. Véglegesen. Tudta, hogy nem várják villásreggelivel. Avaskapu nyikorgott, s ugatva rontott feléje egy idegen kuvasz. Az apjáról már tudott. Az anyjával levelezett. „Már nem bántanak a hiányzó dolgok. Zöld hályog takarja a látásomat...” A fiókos sublót, a kredenc, a fali téka, a tálas fogas a bokályokkal, tányérokkal, a szőttesek... Mindaz, ami idegenben hiányzott neki, most kevés jelentőséggel bírt. A gesztusok, a találkozás! - gondolta. S anélkül, hogy zongorához ült volna, érezte, amint testéhez szorított karjában megfeszülnek az izmok, az inak. A nagy egyéniség visszafolyton indulatait a jó értelemben vett póz hivatott kifejezésre juttatni... Hol olvasott valami ehhez hasonló baromságot. „Nemes és büszke emóciói”, melyeket méltatói szerint, tökéletes fegyelemmel uralt, ezúttal - akár olvadás erei a kásás hó alatt - elszabadultak. A dermedt virágágyásokat átugorva megcsúszott, szinte elesett. A zárt ajtó előtt felnyögött. Csak egy papírcetlire rótt üzenet várta. S egyik rózsakaró tövében, távolabb, egy élénk fekete rigó. ,Mi jót fogyaszt az úr?” Túlvilági hangulat vette körül ebben a békebelinek látszó kiskocsmában. Első látásra már minden vasaltnak, kikeményítettnek tűnt, nem csupán a patyolatfehér abrosz. A krepp-papírba csomagolt fényforrás nem gátolta abban, hogy kigyönyörködje magát a sánta pincér hűvös elegánciájában és a „csárda” erkölcsét kifejező feliratban: ,Kizárólag csak a tulajdonunkat képező 916
