Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Egri Zsolt: A lét nyoma - Szabó T. Anna verseskötetéről
ságának, olykor görcsösnek tűnő akarása ideális esetben olyan harmonikussá simul, esztétikussá válhat, mint ahogyan az a ciklus címadó versében, a Mint messzi víz címűben megfogalmazódik. A lét, az egyedül-lét bizonytalansága ellen igazi ellenszer nincs: hiába egyesülnek a fizikai testek, hiába hódítjuk meg a Másikat, ez csak öncsalás, időleges és részleges lesz minden, hiszen elsősorban és bezárólag is az én csakis az én birtoka marad. Én és te tökéletes találkozása csakis az emlékekben lesz lehetséges, így ez bevallva-bevallatlanul is tudati hátralépés, mert a jelen elsikkad, a jövő pedig szóba sem kerül. A Tegnapodban egy versciklusának végén, a Szép csontváz lettél soraiban azt fogalmazza meg, hogy bár az ember ön-tudatában megrekedve nem képes a Másikkal kontaktust teremteni a jelenben, és szégyenszemre a múltból meríti a tökéletesség illúzióját, ezzel a gesztussal az elmúlás ellen is harcol, mivel a szépség, tisztaság és lényeg öröknek tűnő szemléletét biztosítja számunkra. Ez is gyönyör. E versciklus szerkesztése mintha felrúgná az eddig megszokott linearitást és logikát, kirí a kötet egészéből is, mintha mondandójának jelentőségére hívná fel a figyelmet. Amikor odaér az ember, hogy megjelenik számára a világ ember nélküli víziója, amikor megkérdőjeleződik az emberiség örökké fennálló volta, s tegyük hozzá gyorsan, hogy tudományosan is bizonyítható, hogy az élet - szemben az emberrel - képes bármilyen katasztrófa után is fennmaradni, akkor ilyen szemszögből revideálódik az öröklét fentebb említett reménye is: tudniillik az, hogy az ember a szellem segítségével öröklétre tehet szert; mert valójában emez öröklét is csak addig tart, amíg létezünk. Ez a felismerés, mint a Tenger, homok című költeményben elhangzik, betölti omló koponyámat. Mi marad meg akkor kapaszkodónak? Mi maradhat, hogyha semmi emberi tett nem vállalhatja a jövő, az állandóság kockázatát? Felsejlik a verscsokorban, hogy egy nagyobb hatalom áll a háttérben, egy nem civilizációs erő: a természet. A Bezárt szoba ciklusában a civilizáció mint természettől elkülönült entitás jelenik meg, amely önmagába zárt, s beteg, mint egy kórházi ápolt: a reménykedés is a betegek kétségbeesése, amikor még lenni kéne, lenni, lenni valamilyen gyógymódnak: ám ezt a kívánságot a halál bágyadt pompája ka- rikírozza. Mert jó hazudni, elhinni, hogy élek, vagy legalább az lenne jó, Ha elhinném, hogy árnnyá, váltan, / de megmarad az Alvilágban / örök időkig minden régvolt. / De csak a föld. Úgy tűnik, egyedül a természet örök, és ezért csak a testi mivoltunk tartozhat hozzá, a lelki nem: szét vagyunk szakítva, ezért szét kellene szakadnunk. Nem materiális létünk tehát akadályozza a totalitást, a felolvadást (A hetéra a halált várja). A magunkrahagyatottság görnyesztő súlya alatt nem marad más kiút, mint a tékozló fiú szemlesütő hazatérése Istenhez (Ház, este, csend), de inkább a bennünk meglévő istenihez, a lélekhez. Az emberi feladat ezzel módosul: az ember többé már nem kalandokat, kielégülést keres, hanem csak virraszt, hallgatózik, Heideggerrel szólva: a lét pásztora lesz. A végsőkig feszült bizonytalanságban Istenből is kiábrándul: Visszatérnék, de hova mennék? Az eddigi gondolatmenetből levonható következtetések a kötet további részében lelhetőek fel: egyik ilyen következtetés, hogy a természet örök jelölőként és jelöltként áll mögöttünk a halálra vonatkozásban, s ekként az életünk természeti képpel szólva köd. A költő csak a tükör szerepét játszhatja el: meg88
