Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Határ Győző: Színház
az asszociációk filigrán, filces kalapácsai nyomán az érzések olyan zengését, a ráhangzás olyan lavináját indítja el, ami sajátosan- és egyedül az irodalomra jellemző hozzá semmilyen más művészet - fajlagos eszközeinek fajlagos hatásaiban - nem hasonlítható elnézést, hogy a zongora hasonlatát erőszakolom, de az irodalomnak, mint ingerhatásnak szemléletes, orvosélettani leképzése / ábrázolása ez; egyfajta esztétika, amely érző szervünk ismeretén alapul és nem is az a hiba, hogy ez a darab többet pufogtat, mint Victor Hugo darabjai együttvéve... Nem az a baj, hogy a vulgár-naturalizmus kísérletével fenyeget és azzal, hogy az író tények fényképezőgépével, holmi faktográffá válik hanem------hogy-is-mondjam-------hogy ne legyen az a látszata, mintha ige n-igen! Ez az! Hiszem a mondanivalóban az írók majdszinte megállapodtak már, legalábbis érzelmileg, és úgy képzelik, csupán a forma kérdése van hátra - pedig nem így igaz, nagyon-nem-így sokkal nagyobbszerű dolog forog itt kockán, mint a forma kérdése meg a jó avagy a rossz izmusok az irodalom fajlagos eszköze kerül itt végveszélybe, ahogy évtizedek óta az írástudó végigbillentyűz országok, kasztok, osztályok, mesterségek, világérvényes reminiszcenciák billentyűzetén van író - de író az ilyen? kérdem én; mégis, van! - író, aki az „angol koncertmechanika”, a beérző asszociációk finom kalapácsrendszere előtt tanácstalanul áll, szétszedi és nyakdíszt csinál belőle, mint a konzervnyitóból a néger: mesterségének eszközét felejti, egyszerűen még a létezést is, és ezzel mintha máról-holnapra vesztené el a „tüzes nyelvek” istenadományát magunkévá tettük és közkincsé a Nagy Örökséget, sőt, talán sikerült érintetlenül átmentenük az emberiség iránti felelősségünket... de a mesterségünk iránti felelősséget nem örököltük a mának írunk, merőben és szolgaian, és azt hisszük, azok közé tartozunk, akiket majd a jövő „dialektikusán” szemlél és a keblére ölel pedig azok vagyunk, akik lehullunk és ott hervadunk el a jövő avar-égető vaskosarában mint a hamurágás, olyan lesz harminc-negyven év múlva ez a szöveg: igen-igen, mint a hamurágás az isten szerelmére: ahogyan egy kétszótagú jelző végigborzol gerincünkön kétfelől, a háti határláncon; ahogyan egy kétsoros, tömör, arculcsapó vélemény rezonál és előcsalja az irodalom haragját/felhördülését/iszonyát/imádhat- nékját/cinkos mosolyát. És mi?! Egy vélemény s ez épp kapóra jön, igen, itt van például az, hogy vélemény. Méltóztas- sanak, kérem szeretettel, mondjanak nekem művészetet, amelyik ezrével ontaná azt az eszközt, mint az anyanyelv, jelzőit, tízezrével - ami egyetlen szóval végigvillantja idegrendszerünkön a véleményt..PA Az irodalom fajlagos eszköze háromszor öregebb, mint a Gilgámes-eposz. Nem forma kérdése ez, nem polgári vagy proletár izmusoké: de mesterségünk készül itt veszendőbe menni, mialatt cserébe faktográffá leszünk, annak is a csilicsali kancsali-fancsali fajtájává és minthogy ravaszabbak akarunk lenni azoknál a bukott kísérleteknél, 873
