Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - G. Komoróczy Emőke: A "jel"-típusú avantgárd újraéledése és alakváltása a XX. század második felében

szeretnék hivatásukat betölteni. „Aki magyarul ír - hangsúlyozza Petócz - az mással nem pótolható politikai tettet hajt végre: A MEGTARTÓ ERŐ letéte- menyesévé válik.” Ahogy Kosztolányi vallotta: „Erős várunk a nyelv.” A jövő évezredben ezt a szemléletet kívánja továbbvinni ez a nemzedék, hiszen „az olyan, nyelvében magányos, rokontalan nép esetében, mint a magyar”, foko­zottan vigyázni kell a nyelv megőrző-megújító erejének gazdagítására. Nemcsak az itthoniak, hanem „a határon kívüli, kisebbségben vagy a világban szétszórtan élő mintegy 5 milliónyi magyar számára ez a megtartó erő: lét­kérdés”7. Újabb kötetei {.Jelentés nélküli hangsor, 1988; Non-figuratív - 1989; A láthatatlan jelenlét, 1990; Európa metaforája, 1991.) a vizuális és szöveg­költészeti munkák mellett a fonikus költészet irányába tágítják a nyelv kife­jezési határait. Szövegvariációi, repetitív formaépítési módja, erősen zenei hatásra törekvő, ugyanakkor szuggesztív vizulaitással elrendezett konstruk­ciói már érett, saját-hangú költőre vallanak. A művész az ő felfogásában (is): médium. Lebeg a Világmindenség „tenyerén”, „mozdulatlanul, gyönyörűen: médium-art. / Akárha plüss-puha pázsit: apró és bizarr / rezdülések-reb- benések, selymes és el- (omló fűszál-simogatások; mozdulatlanul, / gyönyö­rűen. Akárha médium-art” {Gyönyörűen és mozdulatlanul). Petócz látszólag függetleníti magát a korviszonyoktól, de ez nem azt jelenti, hogy azok ne hatnának rá! A Létezés ősforrásaira figyelő, a Pillanat szépségét felfakasztó és azt áttetsző metafizikai élménnyé formáló szenzibilitásával egyfajta védőkordont von maga köré, hogy ne kelljen az őt (is) körülvevő „fehér, hideg, mozdulatlan táj” neszeire figyelnie - „tétova zör- renések, miként ha gumibot”. Őt is kíséri - megérinti a „kivégző osztag szorongó tekintete”; mögötte „bizarr és különös alakok elmosódott körvonalai”. Végetér-e valaha a „menekülés”? „Nem tudhatom, mikor lesz vége, ha vége lesz egyszer, futásom idegen tájban, homoksivatagban, szürkeségben és fél­homályban, szomorú látomásban, öntudatlan csendben, mikéntha álmodás- ban” {Elbukás, Végig, a Kisdiófa utcán, Futásom idegen tájban, stb.). 1989- ben még így méri fel nemzedéke lehetőségeit: „a jel-típusú avantgárd ideje ez a mi időnk-időtlenségünk; a szövegbe menekülés, a létezés egyetlen elfogadható aspektusa, alternatívája. Leszoktattak minket a beleszólásról mint társadalmi cselekvésről, és ezáltal hiteltelenné tették a társadalmi cse­lekvést mint irodalmi formát” - így nem maradt más számunkra, mint a „szövegbe, a zenébe, a festménybe, az alkotásba” transzponálni minden cse­lekvési energiát. 1990- ben a JAK-füzetek 51. számaként jelent meg a vizuális költészet tipográfiailag is műalkotásként megformált reprezentatív antológiája, a MÉDIUM-ART. Együtt van itt az experimentiális költészet „derékhada” (a Magyar Műhely triásza mellett Csernik Attila, Ladik Katalin, Lantos Ferenc, Páskándi Géza, Székely Ákos, Tandori Dezső, stb.) a mára már tekintélyt és hírnevet szerzett „középgenerácóval” (Bari Károly, Elek István, Géczi János, Lipcsey Emőke, Mészáros István, Petócz András, Szilágyi Ákos, Szkárosi En­dre, Szombathy Bálint, Tóth Gábor, Zalán Tibor, stb.). Nyomukban máris megjelent az „utánpótlás”: a 60-as évek szülöttei (Farkas Gábor és Sziládi Zoltán, a Jelenlét új szerkesztői, mellettük Háy János, Juhász József, Krausz Tivadar, Kurdi Imre, Nagy Attila Kristóf, Mészáros Ottó, Tatár Sándor), akik­869

Next

/
Thumbnails
Contents