Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Bokányi Péter: Ikarosz-nemzedék
megjelentetve mennyiségileg elenyésző az adott kultúrában, ahogy elenyészőnek tűnhet az a kb. nyolc év, amíg a Forrás harmadik nemzedéke nemzedékként szerepelt, bár hetvenes évekbeli jelenlétük máig ható Erdély irodalmában. A Forrás-generációk fogalmát - az 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó (1969-től jogutódja a Kriterion) elsőkönyves szerzőket bemutató Forrássorozata alapján - Kántor Lajos vezette be a magyar irodalmi köztudatba, az „egymást követő, külön jegyekkel fellépő irodalmi csoportosulásokra”. E felosztás szerint az első nemzedék képviselői voltak pl. Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Bálint Tibor; a másodiké a hatvanas években jelentkezők, pl. Bodor Adám, Farkas Árpád, Molnos Lajos, Király László; majd őket váltaná a harmadik nemzedék Szőcs Gézával, Egyed Péterrel, Bréda Ferenccel az élen. És a kategóriák kivételei (pl. Bállá Zsófia, Bogdán László, Mózes Attila), azok az alkotók, akik indulásukat tekintve a második nemzedékhez tartoznának, de műveiknek jegyei (és személyes kötődéseik) a következő, a harmadik nemzedékhez fűzik őket. A Forrás harmadik nemzedékének problémája talán éppen itt kezdődik. Mózes Attila, tagja a — Láng Gusztáv kategóriájával — „két és feledik nemzedéknek,” így vélekedik: „Kántor kitalált két Forrás-nemzedéket, és a többit már az ő Forrás-nemzedék felosztása hozta magával automatikusan”. Ha tehát vizsgálni akarjuk a nemzedék hatását az erdélyi kultúrában, akkor először a nemzedék-fogalmat kell tisztáznunk. „A múltból, a hagyományból történő értékválasztás teremthet generációt” - mondja Egyed Péter, illetve a „köztudattól idegen, felszabadító értékek vállalása”. A harmadik nemzedéknek megvannak az ilyen értelmű kapcsolódási pontjai: „közös pont a nemzedékben Erdély, mint reflexiós téma, Erdély mint sajátosság” - mondja Bréda Ferenc; a nemzedék alkotóinak műveiben teret kapnak a „konzervatív”, a klasszikus formák, vegyítve az avantgárddal, a kortárs európai formákkal. E belső, irodalmi összekapcsolódáson túl pedig ott a külső: a hatalomnak való együttes hátatfordítás. Lehet tehát érvünk a létező nemzedék mellett, nézzük, hogy mi gyengíti a „harmadik nemzedék-hipotézist”. „Ellentmondott, magatartásával megsértette a szokások jogát, pusztulása ezért büntetésnek tűnhet. De ér- demel-e büntetést az, aki a napot választja a szürkeség helyett? Ez nem érdem kérdése. A kor büntet akarva-akaratlan, korlátái összetörik az alsó vagy felső határait megsértő tetteket-szárnyakat.” (Bretter György: Ikarosz legendája) Nincs még egy csoportosulása az erdélyi magyar irodalomnak, melynek alkotói olyan hányatott sorsúak volnának, mint a vizsgált generációé. A hetvenes évek közepétől induló nemzedék a nyolcvanas évektől - nemzedékként — eltűnt az erdélyi kultúrából. A szerzők jó része emigrált (Szőcs Géza, Ágoston Vilmos, Bréda Ferenc), voltak már a nemzedéknek halottai (Darkó István, Sütő István), sokan pedig Forrás-kötetük után felhagytak az irodalommal; ilyen üstökös-életű generáció szerepét, hatását kutatni nehéz vállalkozás. 84
