Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Mórocz Zsolt: Esterházy - Esterházy árnyékában?

fománia; valamint Condrars rokonszenves kijelentése: „Miért írok? Mert.” Szokás arra hivatkozni, hogy az irodalomnak nincs, nem is lehet látványos, közvetlen, kézzel fogható haszna. Létjogosultságát nem ez adja, hanem az - és ezt már Ottlik állítja -, hogy nem lehet létezni nélküle. Ugyan miért ne lehetne? Tömegek kitűnően megvannak a hiányában. A pótszerek, a pótlétezés korában beérik a pszeudóval, sőt igénylik a pszeudót, a legsilányabb pótirodalmat, tévés családsorozatokat stb... Mégsem látszanak boldogtalanabbnak a kifinomultan vergődő irodalomértőknél. Mindenkinek az a valódi létezés, amit ő maga él meg, bármilyen torz hasonmásokat szül is a hiány.

Az író persze legjobban teszi, ha legyint, nem kint a világban, hanem belül keresi a választ, eleve hisz önnön fontosságában - egykor: küldetésében - és nem hagyja hitében sem pro, sem contra befolyásolni magát, különben úgy jár, akár Amis hőse: őt bizony a kritikusok vitték a jégre.

Végül van olyan író, aki az élet és az irodalom közül gondolkodás nélkül az irodalmat választotta, „mert úgy vélte, sőt hitte, ez az élete. A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazságai az irodalom igazsága. így beszélt, és ezt nem szégyellte. És majdnem elfelejtettem, nem is volt büszke rá.” Ezzel elérkeztünk Esterházy Péterhez. Az idézet a Hrabcd könyvé bői származik, és mindjárt pompás például szolgál a szerző kedvelt fogásának bemutatására, amelyet lebegtetésnek szokás nevezni. Szegedy-Maszák Mihály „el (nem) ért bizonyosságnak” mondja ezt az írásmódot, a zárójellel érzékeltetve, hogy mennyire relatív - és ez a relatív mennyire viszonylagos - Esterházy műveiben. Illusztrációul a következő sort hozza: „Idegenek vagyunk, de nem turisták, noha lakunk valahol, ami azonban nem otthonunk.” Ezúttal nem mondhatat- lanról van szó. Az író szándékosan nem nevezi nevén a dolgokat (dolog a heideggeri értelemben minden), hanem kissé oldalazva fogalmaz. (Épphogy csak érintsd: mármint a témát, a lényeget.) Tudatosan mellébeszél, hogy éreztesse is, és egyszersmint tökéletes bizonytalanságban, viszonylagosságban hagyja a középpontot: a néven nevezést. Alebbenő fátylak mögött ugyanis közhelyek virulnak. Nevén nevezni a dogokat: banalitás. Ne mondd a mond- hatatlant, mondd a sejthetőt ars poeticája ez. A Termelési regényből vett idézet magva nagyjából így hangzik: idegenek vagyunk otthon. Bár Szegedy-Maszák egy metafizikai síkot is feltételez: akkor a létezésben szintén idegenek vagyunk.

Esterházy ezzel az egyrészt-másrészt fogalmazással a közhelyeket feljavítja, közlésképessé teszi. Elindítja azt az asszociációs áramlást, ami mondataiban akkor cirkulál a „téma” körül, amikor valójában témája sincs. Ezt sarkosan Horkay Horcher Ferenc úgy mondja a Hahn-Hahn grófnő kapcsán, hogy regény helyett szövegkörnyezetet ír a szerző. Esterházy a teret és az időt is valamiféle anyagként kezeli - vallja kissé ironikusan -, amit ide-oda lehet csorgatni, egymásba folyatni. A lényeg, hogy a grammatikai tér: ő maga. Az asszociációs tér pedig az olvasó. A Hrabal könyvéből származó idézet hasonló eljárást mutat: itt a világ tényei fölé lebegteti (folyatja) az irodalom igazságait, miután szerinte az irodalom a szóval kezdődik és a szóval végződik (nyelvi tények) - a világ pedig másféle tények és cselekvések színtere. Maga a történet, az "angyalcsinálás", ugyancsak szirupos lenne önmagában. Az író tökéletesen tisztában van mindezzel. Nem véletlenül hangoztatja állandóan a nyelv, a megírás, a szó-szó-szó, a ragozások, igeidők, a hangütés elsődle829