Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Hargitai József: Rónai Béla: Mint cseppben a tenger
landóságúvá nemesedett alkotói szándék ássa itt elő az írói emlékezet lávája alól az emlékképeket. Művének minden szívdobbanásán érezzük, hogy mekkora erővel küzd az indulat ellen. Tudja, hogy az indulat arcnélküli és veszedelmes. Mi lett volna, ha elszabadul, és úrrá lesz művén?! Az indulatoknak azonban még a nyomát sem fedezhetjük fel könyvében. Ezért nem vigasztalásul, hanem meggyőzésnek szánom: ne sajnálja, hogy a lángok és korom martaléka lett az a napló, amelyet hányattatásai és a hadifogság megpróbáltatásai közepette vezetett. Át tudta menteni az idők viharán, haza tudta hozni az iszákjában. De a sors fintora, hogy itthon lett veszélyessé számára! A háború vérzivataros időszaka és a szerencsés hazatérés után mindössze néhány évre a politikai viszonyok Magyarországon Rákosi diktatúrájával úgy alakultak, hogy a naplót saját kezűleg kellett megsemmisítenie. Mégis azt mondom: legalább nem szakított fel benne sebeket. Az emlékképeket, az átélt tapasztalatokat élénken megőrizte az emlékezete, a sebek pedig, amelyeket az embertelenség testén és lelkén ejtett, nem maradtak levarratlanul. Behegedtek, s megóvták attól, hogy felszakadva, az alkotás folyamatában indulatokat geijesszenek lelkében. Helyette a nemes emberi szenvedély - merthogy annak meg arca van - kapott kellő szerepet a műben, s tette azt ezáltal emberarcúvá, őszintévé. Ismét Szita László néhány találó sorát kell idéznem: „Talán észreveszi az olvasó és a majdani bíráló is, hogy a szerző a nagy idő távlatából azt írta meg, amit emlékezete pontosan megőrzött. Azokat az eseményeket, tartósan bevésődött jeleneteket, s az azóta sokakat foglalkoztató emberi és filozófiai gondolatokat, példás magatartásformákat vagy kivetni valókat örökítette meg, amelyek vele történt nagy próbatétel során meghatározók voltak. Ezek kitörölhetetlen emlékként mindörökre megmaradtak a szerző szívében és lelkében. Ezt én tudati és lélektani szintézisnek mondanám.” Nem öncélúan idéztem ezt a pár sort. Ezen a nyomvonalon haladva tudjuk Rónai Béla könyvének cselekményét és gondolatmenetét részleteiben megláttatni, történelmi összefüggéseiben szétszálazni és megérteni. A fizikai szenvedések, a betegség által rájuk szakadt megpróbáltatás és az elkínzottság iszonyú gyötrelmei közepette gyakran kerítette hatalmába őket a lelkierejüket felőrlő elviselhetetlen honvágy. A megaláztatás emberi tartásukat rendítette meg, az önmagukba vetett hitet és önbizalmat ásta alá, és beléjük fészkelte magát a lelki fásultság, a szkepticizmus, a lemondás és mindenbe való belenyugvás érzése. Az önmagukkal folytatott küzdelemhez az életösztön adott számukra végsőkig megfeszített akaraterőt, hogy úrrá legyenek a kétségeken, és fólülkerekedjenek a testi-lelki pusztítás fúriáin, s akár a lopásra ösztökélő kényszer által küzdjenek az alámerülés ellen az életben maradásért, segítve megvívni utolsó csatájukat, amelyen talán a haza kerülésük reménye múlott. Mindezek felvillantása Rónai Béla írását és visszaemlékezését tiszta lelkűvé, tiszta szándékúvá és igazzá avatják. Szita Lászlónak van egy emlékezetes, el nem felejthető gondolata a könyvről: „A történetmozaikokon érzékelhetően végigvonul a tragikomikum: a képzetlen, harcászatilag, fegyverzetileg és lélektanilag felkészületlen katonák személyes küzdelme a megőrülés ellen; küzdelmük azzal az őrültséggel s irracionalitással, amelyet rájuk kényszerítettek és küzdelmük a halálveszedelemmel.” Az úszni alig tudók viaskodása az árral, szembe úszni a történelem 809
