Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Gróh Gáspár: Nagy Gáspár: augusztusban, Ludvik Jahn nyomában

élni kellett, azokról a mindennapokról, amelyeknek apró kis történéseiben támad az idő.

Ez a csöndes erózió fordítja a költő-író figyelmét az elhagyott szülőföld felé, s ezért sorolja annak helységneveit, ezzel a szómágiával idézve a gyermek- és ifjúkor édenét, ami nélkül minden lelki biztonságérzet oda lesz. Ezek a nevek azonban nem annyira helyet, mint időt jelentenek. Édes, idilli kort, még akkor is, ha a világ nem ilyen volt. A kádárizmus diadalmas évei voltak ezek, megin- gadhatatlannak tartott, mert megingatni nem engedett, réveteg, önáltató pártállami korszak, amely nem kívánt tudomást venni holmi kis intervencióról, erről az ország háta mögött végrehajtott sunyi bűnről: 1968. augusztus 21-én a Kossuth Rádió déli hírei között nem esett szó az internacionalista segítségnyújtásról, s az egész ország által feszülten várt közlemény?, tudósítás?, beszámoló helyett arról kaphattunk hírt, hogy az éber tűzoltók megfékeztek valahol egy boglyatűzet. Ha úgy tetszik, ezt értelmezhettük szimbolikusan is. Amúgy pedig a forró nyárutón zsúfolt strandokon mindenütt a SZER adása szólt.

Dehát az életnek más törvényei vannak. Van, aki egyetemre készül, van aki csak nyaral. Szerelmek születnek-múlnak, mindenkinek csak az az egy élete van ezen a földön. Nagy Gáspár írásaiban erről van szó, s így nagy sodrású vagy metafizikai távlatokkal birkózó történetekre nem számíthatunk. A hétköznapi életképek, helyi és személyes érdekű történetek, az esendőségek és esetlegességek egymásutánjából azonban mégis kibomlik valami finom ragyogású kép, függetlenül attól, hogy a köznapiságig pontos ábrázolásra törekszik, vagy hagyja nekilódulni fantáziáját. Sörözhet H(rabal) úrral a pesti belvárosban; eltűnhet nyomtalanul mellőle egy hangszertokban virágokat cipelő lány a 22-es autóbuszról, lehet kételkedni, amúgy értelmiségi módon („Értelmiséginek azt az embert nevezzük, aki kételkedik. Az értelmiség semmiben sem kételkedik olyan buzgón, mint önmagában” -) - ez ugyanaz a világ.

Ennek része a kötet legnagyobb terjedelmű írásának, (legényrészlet)-nek közege is. A hatvanas évek végének kisvárosi nyárutója, egyúttal egy nemzedék lehetséges kulcsélményének ideje is: ha tud róla, ha nem. Inkább azonban, nagyonis gondos döntések nyomán: nem. Sérülés ez, ha nem is feltétlenül seb, nehezen magyarázható ólmos tompaság, benne azzal a szorongással, ami a szabadság hiányából származik. S közben, méltó célok, kihívások, megméretések nélkül ifjúból férfivá érik, gyanítatlanul, mert az ideje valódi jelzések nélkül múlik. A felnőttéválásban talán az a legfájdalmasabb, hogy elmúlik az az érzés, hogy örökké, s örökké ifjonti erővel él az ember, s hogy tervezhető, akaratától függő, ami majd következik. De igazán felnőtt csak akkor lesz, ha belátja: ezekhez az illúziókhoz ragaszkodnia kell, különben elveszett. Erről Nagy Gáspár egy szót sem ejt: a történet mégis erről szól.

Történésznek 1968 augusztusa: egy végülis (soha meg nem tudjuk, hogy szervezésen-e), laza intervenció. Politológusnak: a baloldali álom vége, s utána két évtized süket csönd, majd a már jelenünkhöz tartozó fordulat. Aki önmagára emlékezik, annak forró nyárutó, zivatarok, fellobbanó szerelem, esetleg táncdalfesztivál a kékesen vibráló képernyő előtt. Nagy Gáspár hősének mindez együtt, továbbtanulás előtti nyár, aminek a korlátozott szuverenitás leckéjét Prágába vivő tankoszlop elvonulása, a szerelmének életét ’56 núatt börtönben bevégző apja, és a tanévkezdés előtti janicsárképző tábor

803