Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházi Károly: A honfoglaló magyarok és a régészet
közelébe. Ilyenkor szinte úgy látszik, hogy a falualapító a temetó't is „alapította”. Ezek az alapító sírok viszont nem jellemzőek minden egykorú temetőre, hanem hellyel-közzel egyenletesen oszlanak meg a tágabb környezetben. Egy-egy ilyen gazdag sírhoz tehát több köznép temetőnek kell tartoznia. A nemzetség nagyságától függően kisebb vagy nagyobb terület előkelő sírjainak hálózata (Dorozsma-Bordány, Koroncó), ezen túl a temetők sora (Ártánd, Hencida) jelezheti a nemzetséget. Egy ilyen csoport körülhatárolására azonban jelenleg nincs megbízható mércénk. Ha történeti-néprajzi jellegzetességekből indulok ki, akkor a nemzetség a legnagyobb, többnyire fiktív rokonságon alapuló egység, amely közös ősre vezeti magát vissza, közös területen él, gazdálkodik, közösen védi magát, a nemzetséget ért sérelmet közösen torolják meg, tehát jogi védelemben is részesítik tagjaikat. A közös ős kultuszát ápolják, emlékét őrzik. Sírját tisztelettel külön, vagy közösségében központilag helyezik el. Eközben a közösség korántsem egyenjogú tagokból áll. Vannak köztük származásnál vagy vitézségnél fogva rangosabbak, és szegények, befogadottak, meghódított foglyok, szolgák. Ez a közösség funkcióit úgy tudja ellátni, úgy tud leghatékonyabban gazdálkodni, ha másokkal nem kell osztozkodnia a szállásterületén, ha a különböző nemzetségeknek megvan a maga szállásterülete. A honfoglaláskor ennek még minden feltétele megvolt. A nemzetségek régészeti kutatásának történeti alapozottságú lehetőségei is vannak. Az egyik forrás az oly sok vitát kiváltó Anonymus, aki korának előkelőit honfoglaláskori elődökre igyekezett visszavezetni, legalábbis azokat, akiket ismert. Bár ezek az előkelők legfeljebb István király koráig tudták felmenőiket követni, az nem kétséges, hogy nagyobb részük honfoglaláskori nemzetségfői családokból származott. A 11. századi ősökkel rendelkező, de korábbiakkal büszkélkedő nemzetségek, és eredeti birtokainak régészeti leletei, temetői és temetkezései valószínűleg kapcsolatba hozhatók egymással, így a későbbi Dorozsma nem központjában és környékén csoportosuló gazdag temetkezések a Dorozsma nemzetséggel kapcsolhatók össze. A Sártványvecse nemzetség központja Pálmonostorán volt, melynek közelében a Duna-Tisza közének egyik leggazdagabb női temetkezése került elő. Máshol kisnemesek falvait találjuk korábbi gazdag sírok lelőhelyein, pl. Nagyvázsonyban, Koroncón. E módszer nehézsége abban áll, hogy a régészeti leletek zömmel oklevelekből nem ismert központokból kerültek elő, míg a jó történeti adatokkal rendelkező központoknak régészeti leletei ismeretlenek. Talán az egyik, éppen a kivételt erősítő példa Banáról hozható. A Komárom megyei, és Győrhöz is közel fekvő faluban 1956-ban egy kiemelkedően gazdag, szablyás, díszöves sírt találtak, a Dunántúl mindezideig egyetlen tarsolylemezes temetkezését. Komárom megye legnagyobb birtokú nemzetsége a Katapán nem volt, az egykori megye hatodára kiterjedő birtokkal. Ennek alapján és az anonymusi hagyomány összekapcsolásával Györffy Gy. a Katapán nemzetséget Komárom megye ősfoglaló nemzetségének tartotta. Róluk az a hír járta a 13. század elején, hogy honfoglaló ősük Ketel fia, Alaptolma volt. Az ő nemzetségük egyik rokon családjának ősi birtoka volt Bana. A Dunántúl elfoglalása azonban csak 900-ban következettbe. A honfoglalást követő néhány évben tehát máshol kellett lakniok. Anonymustól tudjuk, hogy először Sárospatak közelében telepedett le, ottani birtoklásukat őrzi a 783
