Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Galambosi László: Időlátók kürtje búg (vers)

Torlódik a tábor. Áldoz döfő táltos.

Hajol a lángokhoz, szikrázó varázshoz.

Ég a nemes állat, pernye leng; gomolyog. Kiáltok csitulnak. Torda szája mozog: „Nézzétek a tájat, csatákon megvettük. Barlang közelében Álmost eltemettük.

Ne fojthasson minket tajték-sűrű átok. Viszálykígyók fejét tüstént vagdossátok!" Töprengés kendője feketedik, lebeg.

Tágulnak derengve holdasodó szemek.

Bölcs szerződést kötnek, hogy a szerzett hazát, halas vizeiket senkinek se adják.

Vigyázzák a mezőt, zöldevő vadakat, mézmerő medvéket, játszó bárányokat, véneket, kik ülnek virágköntösű fák tövében, hol hősök regéit hallgatják s altató melegben el-elbóbiskolnak; hajnalban lószagú szénát kazaloznak.

Nagy szerződést kötnek, pecsételik vérrel, karéjba tóduló hadak erejével.

Erős pajzson Árpád az égig emelve: vezénylő vezérek okos fejedelme.

Koszorúzott térre lépked esküt téve kupát nyújtó vezér. Szava ameddig ér: rábólint a tömeg. Elébe vezetnek szökellő paripát. Ezüst nyergébe hág.

Mint mikor menny morog, tóduló magyarok mind egyszerre zúgják: „Miénk ez az ország!”

Sátrak mellett erdők sokasodnak szerte, játszó szirmok ülnek boldog levelekre, akár csöpp gyermekek asszonyok ölébe, hogy onnét láthassák: miként rak a tűzre apjuk és testvérük. A Nap csúcsok fölött, miután takaró felhőket félrelök: Honszerző Urukat sugarakba vonja. Törhetetlen hírét ének sokszorozza. Hitünk sokszorozza.

766