Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Hajnal László Gábor: "Nyári ruhádban, a gyöngyfehérben..." - Latinovits Zoltán emlékezete

Tóthék Őrnagy úrja sem szorul magyarázatra. Valamennyi Jecolstokozható” mérce: örökérvényű teljesítmény! De nem surranhatunk el bávatag némasággal amellett, hogy - állítólag - a Bozzi úr fó'szereplőjének sárbadöngölése kergette vonat elé, alá Latinovitsot. Nagy László a színészkirályt siratta, hogy miért ugrottál a lokomotívnak,Nyári ruhádban, a gyöngy fehérben”. A hajdani egyeduralkodó párt napilapjának munkatársa, a monogramosan is elté- veszthetetlenül ismert M. G. P. szükségesnek vélte, hogy könyvet írjon az általa annyiszor célba vett és telibe lövöldözött Latinovitsról, akit úgy is minősítettek: A tartás zsenije! Idézünk a 168 óra című hetilap 1990. május 8-i számában közölt inteijúból. M. G. P. véleménye szerint:

JOgy színésznek nem az a dolga, hogy intellektuálisan végiggondolja, mit akar tenni inkább az, hogy személyiségével megvalósítson bizonyos eszméket. S minél erősebb, mennél komplexebb tehetség, annál jobban és dialektikusab- ban valósítja meg őket. Ezért azt, amit Latinovits nyilatkozik (illetve, mindazt, amit művészek nyilatkoznak), nem venném teljesen készpénznek. Amit ő a szocialista társadalomról, a közösségről mond, az egyrészt mindannyiunk akkori vágyálma volt (hátha jól lehet csinálni), másrészt praktikus harci eszköz is lehetett. Latinovits magyarságát, népiességét sein kell betű szerint érteni, hiszen őt nemcsak a hagyomány és a műveltség itatta át, hanem maga a nyugati kultúra is. Széles látókörű férfiú volt tehát, aki nem a kijelentéseihez illő darabokhoz vagy szerepekhez vonzódott; ebben ő semmiféle belső cenzúrát nem alkalmazott. Valamifajta dialektikát próbált természetesen megvalósítani. Hiszen hogyan is éltünk mi akkor? Egyik nap ellenzékiek voltunk, a másikon kormánypártiak és párthűek. Volt, amikor ez óránként változott!”

Némelyek, nem is kevesen valóban így viselkedtek, de Latinovitsra hivatkozva erről beszélni..., hogy is mondjuk: gyalázatos! Ha a zseniségét vitatok, koronáját tépegetők, emlékét sározgatók csatasorba szerveződve firtat- gatják, hogy nagysága vitatható, mert igazán jeles alkotók csak a primér művészetben léteznek, míg a színészet csak szekunder tevékenység, akkor *pörköljenek oda” az istenített hegedű-, zongora-, és énekművészeknek is, mindahánynak, nem is szólva a színház-, valamint filmrendezőkről! Egy emberöltő harminc év, kettő hatvan: ez sem sok, de az elveikhez ragaszkodóknak, népükhöz, hazájukhoz hűségeseknek ennyi idő is ritkán adatik.

Latinovits akarta, hogy szeressék, azért tolmácsolta hitelesen a menekülésben is példaképét: Jegyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. I Magad vagy, mondták: bár velük / voltam volna én boldogan. ” Neki sikerült eljátszania a költők szerepét; Petőfit, Adyt, József Attilát, és Weöres Sándort is: „.. őskezdet óta itt vagyok, de a lepkével meghalok!” Ezért voltak, vannak, lesznek irigyei, szobort döntögető!. A repülés boldogságára emlékező színész születését, halálát hídként építve jut eszünkbe, hogy 1973. nyarán Budapesten, a XI. kerület, Hegyaljai úton fának rohant autójával, és a karambol okozta ájulásából barátja nógatására ébredt: Jíoli, kelj már föl, magyarok vagyunk!”

751