Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Fábián László: A "bornírt század"

Ügy tetszik, Szepesi Attila rég túl van a mentsük, ami még menthető képzelgésein. A „Sötét Kor” illúziói legfóllebb arra jók, hogy akamokok, karrieristák, mindenféle „demokraták” azokból is hasznot húzzanak. PetóTi kései utóda még fóljajdult: „lopnak a bó'ség kosarából!”, Szepesi negyed évszázad múltán már teljes kifosztásunkról számol be: hiába „zúg a nagy világbazár”, áruként benne legfóllebb mi szerepelhetnénk, ha ugyan adna értünk bárki egy lukas petákot. Szót talán csak a költő emel értünk, ha egyáltalán maradt még szava a szólásra. Az egykor oly csodált hangon szóló dalnokok kiveszőben, s ahogyan a Tükörszonett című versének ódája összegzi: „A vers depressziós borongás: szósivatag, magánbeszéd”.

Sietve hozzáfűzöm, ha szósivatag, akkor - legalább is Szepesi Attila esetében olyan népes és belakott, mint - mondjuk - Nevada.

Ha pedig magánbeszéd, úgy igen súlyos és tág érvényességű tartalmakkal.

Még akkor is, ha az alaphang valóban a depressziós borongásé.

De miként a sivatag lehet életteli, a magánbeszéd hordozhat közérdekű tartalmakat, azonképpen a depressziós borongásnak lehet józan hitele. Szepesinek nem kell küszködnie sem életteliségért, sem súlyosságért, sem pedig hitelességért. Választott szavai, szépen épített versfrázisai valóban „mágusi varázslatnak” hatnak, méghozzá olyannak, amely „az anyanyelvet homályból fénybe emeli”. Akárcsak fölemlegetett elődeié a Magyart poétákban. Szepesi szava olyan természetességgel fordul versbe, hogy egyszerűen föl sem tudjuk tételezni prózai tükörbe tördelt írásairól, hogy azok ne volnának költemények. És akkor még rá is licitál erre a sejtésünkre: a prózainak mutatott szöveget - mondjuk - felező nyolcasokba tereli, és magával ragadó elementáris ritmust kényszerít az olvasóra. Talán hogy vigasztaljon, inkább azonban hogy még jobban fájjon a poézis haldoklása. Képvilága - úgy tetszik - egyenest a teremtés toposzaiból eredeztethető: pontos és tündökletes, mértani és művészi egyszerre. Jelzői idiómákká rögzítik szószerkezeteit, akárha mindig is ez a bevett fordulat uralkodott volna. A „bornirt század” amiatt képes - például - hatékonyan átívelődni, használhatóságát megőrizni egyik korábbi kötetéből, mivel szinte vitathatatlan minősítésnek véljük a romlás illatozó virágai között. Ahogyan vitathatatlan természetességgel, úgyszólván az élőbeszéd keresetlenségével hatnak rímjei is. És mégis; minden egyes költeményének olvastakor az a benyomásunk, rangos versünnep résztvevői vagyunk, holott, az ünnep búcsúzkodásféle; az a Jóm”, amit poézisnak nevezünk, letűnőben van. Égy-két „kósza igric” őrzi eredeti, megszentelt formájában, igaz híve azonban mind kevesebb. Szepesi Attila Rézgarasok, csigahéjak című kötetével a magyar irodalom legreprezentatívabb műfajának folytatója, a nagy ősök egyik legvonzóbb utóda, a mélységesen mély kiábrándultság dalba, zsoltárba bájoló sámánja, esztendők óta kiemelkedő színvonalon teljesítő érett és nagy költő.

(Tevan kiadó)

658