Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Bohár András: Verbo-vizuális provokációk - Székely Ákos költészetéről

meggyőzően érvel amellett, hogy felülvizsgálandó a tradicionális retorika racionális és affektiv argumentumokat (logos és pathos) megkülönböztető sema- tikája, ahol a kép többnyire affektiv argumentumként szerepel. A kép nem pusztán emóciót kiváltó hatással rendelkezhet, de attribútumai révén szert tehet az azonosítás argumentativ szerepére is. Ez jelzi a befogadási folyamat dialogikusságát, és elmélyítheti a sokszor azonnal szembeötlő narrativitást, képsorok esetében éppúgy mint egyedi munkák során. S ha ezt az azonosságból eredő argumentativ funkciót és a vizuális narrativitást egybekapcsoljuk a verbális-vizuális költemények kínálta jelentésrétegekkel, akkor érzékeltetni tudjuk a képek sajátos poézisét, a szövegek képi megjelenését ill. a kettő egybekapcsolódását (lásd az Egyszeri kibocsájtás munkáinak következő elemzését).

S legutoljára hagytam a hermeneutikai irányjelzőket (ennek konkretizálását és az előzőekkel való egybevetését az ,,f’ címmel megjelent könyv kapcsán láthatjuk majd), amelyek a játék, idegenség, otthonosság gadameri intencióit idézik, a hagyomány és igazság derridai dekonstrukcióját hozzák mozgásba, valamint az értelem jelentés szimbolicitására és interszubjektivitására kérdeznek rá Manfred Frank értelmezéseinek segítségével.

Gadamer ontológiai indíttatású játékfogalma, amely megkísérli kiküszöbölni a romantika szubjektivizmusát, rámutat a műalkotás létmódjának egy igen fontos aspektusára, így a játszás - azaz a mű-alkotás - akkor éri el célját, ha a játszó feloldódik a játékban. A mű-alkotás ennek szellemében nem lehet a szubjektummal szemben álló tárgy, mivel létezése magában a tapasztalásban van, s ez megváltoztatja magát a tapasztálét is. Érdemes ezt a játékfogalmat, ahol a játszás önálló lényege válik dominánssá, egybekapcsolnunk Gadamer hermeneutikai felismerésével, amelynek keretében a szellem alapmozgása az idegenben felismert sajátban és otthonossá válásban van. Pontosan a másságban felismert önmagunk játékcselekvése kapcsolódhat Derrida radikális felfogásához. Ebben az összefüggésben a bizalom gadameri invencióinak visszáját pillanthatjuk meg - s mint azt igen szabatosan megfogalmazza Caputo egy tanulmányában - Derridánál nyelv, jelentés, hagyomány és igazság nem az égből pottyantak: sokkal inkább konstituált hatásokként vannak jelen, olyan hatásokként, amelyeket a nyomhagyások ősrendszere (melybe a nyomok bele vannak írva) egyszerre tesz alkalmassá és alkalmatlanná. Azonban ez az el- nem-dönthetőség — jegyzi meg Frank Schleiermacher hermeneutikáját elemezve — az értelem szimbolicitásához és interszubjektivitásához kötődik. És most a gadameri ontológiai és a derridai dekonsrukciós impulzusok mellé beépülhet az antropológiai dimenzió, aminek értelmében csak az az emberközösség „igazi”, amelyben ember az emberrel mint valaki mással szembesül, aki a kéznél levő nyelvi eszközökkel más értelmet hozhat létre, mint ő, és aki pillanatnyilag él ezzel a lehetőséggel, amennyiben valóban kommunikálnak s nem csupán a „szép időről” beszélgetnek.

Még mielőtt Székely Ákos könyveit és munkásságát elemezném, röviden szükséges jelezni két antológia kapcsán a honi avantgárd progresszivitásának megjelenéseit, irányait. Nem véletlen, hogy az 1982-ben napvilágot látott Ver(s)ziók bevezetőjében a következőket olvashatjuk: „...valami visszafogott

62