Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Zoltán András: A magyar-szláv érintkezések kezdetei és fázisai

mészetesen együtt járt bizonyos nyelvjárási differenciálódással. Ugyanaz a nyílt szótagra való törekvés egyes nyelvjárásokban a korábbi ősszláv bárda ’szakáll’ szót (vö. ném. Bart) brada-vá, másutt broda-vá, megint másutt boroda-vá alakította. Ezek és az ehhez hasonló, közös indítékú változások azonban egyrészt nem egy-egy leendő szláv nyelvre, hanem azok egész csoportjaira terjedtek ki, keresztül-kasul szabdalva a szláv nyelvterületet, másrészt egyes perifériákat (poláb, kasub) nem értek el. A korai, többnyire rövid életű és változó területű szláv államok nem nyelvjárási határok mentén jöttek létre, hanem egy vagy több, egymástól jellegzetesen különböző nyelvjárásterületre terjedtek ki (pl. a Kijevi Rusz a többi keleti szláv nyelv-járástól markánsan elütő ónovgorodival), vagy egy viszonylag egységes szláv nyelvjárásterületen több állam osztozott (pl. Bulgária és Bizánc - gyakran változó határokkal). Nem voltak meg tehát ekkor (a IX-X. század fordulóján) az állami keretei sem annak, hogy - egy ősszláv nyelvjárás vagy nyelvjárás-csoport valamely központ körül önálló nyelvvé alakuljon. Ha egy nyelv felbomlása akkor következik be, amikor nem képes már az egész nyelvterületre érvényes innovációkat végrehajtani, akkor - N. S. Trubetzkoyjal egyetértve - az ősszláv kor végső határát az utolsó közös szláv innovációban,a jerek (bt) kiesésében, illetve (bizonyos pozíciókban) megváltozásában kell látnunk, amelyre a szláv nyelvterületen a X. század végétől a XII. század végéig került sor (legkésőbb északkeleten, az északi nagyoroszban), de mindenképpen a magyar honfoglalás után. A magyar honfoglalás idején tehát nem beszélhetünk még mai értelemben vett, önálló orosz, szlovák, szlovén, szerbhorvát, bolgár nyelvekről a Kárpát-medencében és környékén, hanem csupán késői ősszláv dialektusokról. Ezek rendelkezhettek olyan vonásokkal, amelyek később egyik vagy másik (vagy egyszerre több) szláv nyelvet jellemeznek majd, de ezek a nyelvjárási különbségek a kölcsönös megértést még az egymástól viszonylag távol élő szlávok között sem akadályozták. Ezt példázza többek között az első szláv irodalmi nyelv, az óegyházi szláv (ószláv) létrejötte és korai története. Ezt a nyelvet ugyanis morvaországi használatra hozta létre 863-ban a szaloniki görög testvérpár, Konstantin (Cirill) és Metód. Maga a felkérés és annak teljesítése abból az adott korban (a magyar honfoglalás előestéjén) evidensnek tekintett tényből indult ki, hogy a macedóniai és a morvaországi szlávok ugyanezt a szláv (slovén bskt) nyelvet beszélik. A Metód-legenda szerint éppen azért esett a szaloniki testvérekre a választás, mert „a szalonikiek mind tisztán beszélnek szlávul” („selunjane v’si Cisto slovén’sky besédujut’”). A testvérpár e nyelvjárás ismeretében sikerrel működött Morvaországban és Pannóniában, majd Metód halála (885) után a Morvaországból elűzött tanítványaik révén ez az eredetileg ómacedoszláv nyelvjárási alapú irodalmi nyelv minden nehézség nélkül válik a bulgáriai szlávok és részben a horvátok, majd később a keleti szlávok (988) és a szerbek irodalmi nyelvévé. Ugyanerre a nyelvjárási, de még nem nyelvi tagolódásra mutat néhány olyan viszonylag késői jövevényszó sorsa, amelyet a szlávok valamely peremvidékükön vettek át szomszédaiktól, de gyorsan elteijedtek az egész szláv nyelvterületen, mégpedig úgy, hogy eközben automatikusan az illető nyelvjárásra jellemző hangalakot öltöttek. így például a Nagy Károly nevéből (Kari) nyilván még uralkodása idején (768-814) valahol a nyugati periférián átvett szó éppúgy kral’, krol’, kőről’ típusú változatokat eredményez a különböző szláv nyelvcsoportok640