Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Zoltán András: A magyar-szláv érintkezések kezdetei és fázisai

jövevényszókénál nem kevésbé fontos megnyilvánulását, a szláv mintára képzett tükörszavakat és tüköijelentéseket (1976). Az újabb kutatási eredmények részben beépültek már a magyar szókincs eredetét összefoglalóan bemutató újabb nagy szótárakba (TESz., EWUng.; FNESz.).

3. Mint már utaltunk rá, szláv jövevényszavaink mennyisége messze meghaladja minden más ismert nyelvből átvett szavaink számát. E kétségtelen tény jelentőségét Melich János (Nyelvünk szláv jövevényei. Bp. 1910 [MNyTK 13], 31) óta azzal szokás kisebbíteni, hogy noha a szláv hatás nyelvünkre összességében valóban nagy volt, az egyes szláv nyelvek (orosz, bolgár, szerbhorvát, szlovén, szlovák, cseh, lengyel, ukrán stb.) külön-külön azonban nem gyakorolt nagyobb hatást a magyarra, mint bármely más nyelv, amellyel nyelvünk története során érintkezésbe került. Hasonlóan vélekedett Kniezsa István is: ,A magyar nyelv szláv elemei azonban távolról sem jelentenek valami egységes szláv hatást a magyarra. A magyarság sohasem érintkezett az ős-szlávokkal, csak az egyes szláv népekkel volt kapcsolatban. Ezért tehát voltaképpen nem is szláv, hanem külön tót, orosz, szerb, horvát, bolgár, illetve szlovén hatásokról kellene beszélnünk.” Ugyanakkor rögtön hozzáteszi: „Az anyag természete azonban a legtöbbször ezt a széttagolást nem teszi lehetővé. Egyes esetekben meg tudjuk ugyan mondani, hogy bizonyos szó például csak bolgár lehet, mint pl. a mesgye, mostoha, rozsda, vagy pedig szerb, mint a gatya, parittya, kótyvetye és a paprika szavaknál, túlnyomó többségénél azonban igen kevés támpontunk van arra vonatkozólag, vájjon a szó északról vagy délről került-e a magyarba” (Kniezsa István, Ma- gyar-szláv nyelvi érintkezések: A magyarság és a szlávok. Szerk. Szekfű Gyula. Bp. 1942, 178). Szinte ugyanez olvasható Bárczi Gézánál (A magyar nyelv életrajza. Bp. 21966, 116) is: „... azok a szavak, amelyeket összefoglalóan szlávoknak nevezünk, különféle szláv nyelvek között oszlanak meg. A honfoglaló magyarság elszórt szlovén, szerb-horvát, bulgár és szlovák lakosságra települt rá, vagy településének határain ugyanezekkel a szláv népekkel érintkezett. Valamennyitől szép számmal vett át szavakat, aminthogy később, amikor hatalmi helyzete és már fejlettebb műveltsége különös tekintélyt adott neki a Duna medencéjében, valamennyinek adott bőven a saját szókészletéből. Gyakran azonban nemcsak igen nehéz, de lehetetlen eldönteni, hogy egy-egy szlávra valló szó melyik szláv nyelvből származik.” Ez a felfogás érvényesül, ha némileg tompítva is, Kiss Jenő legújabb összefoglaló munkájában (A magyar nyelv: A magyarságtudomány kézikönyve. Szerk. Kosa László. Bp. 21993, 111) is: „A szláv jövevényszavak közül a legtöbb a horvátból és a szlovénből származik, kevesebb a bolgárból, a szlovákból és a csehből, valamint az ukránból. A jövevényszavak zöme a XI-XII. században került át a magyarba. Később a magyar is egyre nagyobb szerephez jut mint átadó nyelv.”

Nem kétséges, hogy régi szláv jövevényszavaink többsége a honfoglalás körüli időkben került be nyelvünkben. Kérdéses azonban, hogy a IX-X. század fordulóján beszélhetünk-e már a mai értelemben vett egymástól jól megkülönböztethető, véglegesen elkülönült szláv nyelvekről. Vessünk ezért egy pillantást a szláv nyelvek eredetére és a magyar honfoglalás körüli állapotára.

637