Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Zoltán András: A magyar-szláv érintkezések kezdetei és fázisai
feltűnő, hanem sokszor alapos kutatást és bizonyítást igényel. A magyar nyelvérzék számára bizonyos szinonímapárok szláv eredetű tagja sokkal magyarosabbnak tűnik, mint a hasonló jelentésű német eredetű szó (pálinka : snapsz, galuska : nokedli, pólya : fásli,pára : dunszt), nem csoda ezért, hogy a „tótos” szavaink kiszorítására tett kísérletek a nyelvújítás korában kudarcot vallottak (Hadrovics László 1992, 104-105). 2. A szláv elemeknek nyelvünbe való ily mértékű beágyazódottsága miatt nem véletlen, hogy kutatásuk kezdete egy szláv (dalmáciai horvát származású, humanista polihisztor, Verancsics (Verantius) Fausztus (1540-1617) nevéhez fűződik, aki 1595-ben Velencében megjelent ötnyelvű szótára (Dictionarivm qvinqve nobilissimarvm Evropae lingvarvm, Latinae, Italicae, Germanicae, Dalmaticae et Vngricae) 118-123. lapján 305 horvát-magyar szóegyezést közöl, amelyek magyar párja szerinte a horvátból került a magyarba („Vo- cabula Dalmatica quae Vngari sibi vsurparvnt”). Ezek többségéről ugyan nem bizonyítható, hogy éppen a horvátból kerültek volna a magyarba, mégis meglepően sok köztük a későbbi tudományos kutatás által is megerősített szláv eredetű szó (pl. ablak, abrak, ábrázat, abroncs, abrosz, acél, apáca, asztag, asztal, bab, bába, barát, barlang, bélyeg, beszéd, beszél, bodza, bolha, borda, borostyán, borotva / beretva, borotvál, / beretvál). Az ábécé első két betűjével kezdődő alapvetően helyes egyeztetéseket idéztük a RMG1. alapján; erre a tartományra csupán két helytelen (aszú, bírság) és egy bizonytalan (bot) egyeztetés esik, továbbá az szorul pontosításra, hogy a beszél és a borotvál / beretvál nem a megfelelő szláv igék átvételei, hanem az átvett főnevek magyar származékai. A szláv-magyar nyelvhasonlítás korai szakaszának történetét Gáldi László (1955 és 1956) írta meg. A magyar nyelv szláv jövevényszavainak modem értelemben vett tudományos vizsgálatának elindítója is szláv tudós, a szlovén Franz Miklosich (1813-1891) volt. Szótárszerű feldolgozása (Die slavischen Elemente im Magyarischen, Wien, 1871; Wien und Teschen, 1884) a maga korában annyira hiánypótló munkának bizonyult, hogy magyarra is lefordították és 11 folytatásban közzétették a Magyar Nyelvőr 1982. évi 11. kötetében. Miklosich korszakalkotó tudós volt a szláv összehasonlító nyelvtudomány terén, vitathatatlan tekintélye hosszú időre rányomta bélyegét e tárgykör hazai kutatására is. Magyarul azonban nem tudott, ezért forrásai sokszor félrevezették, 956 szót tárgyaló anyagának körülbelül egyötöde téves (Kniezsa István, 1958, 78). Műve kiváltott ugyan dilettáns támadásokat is (pl. Baloghy Dezső, 1887), jelentősége mégis abban áll, hogy hibáival mintegy kiprovokálta a magyar tudományos szlavisztika kialakulását (vö. Zoltán András 1992), amelynek hosszú időre legfontosabb kutatási területe a szláv-magyar nyelvi kölcsönhatások feltárása lett. A magyar nyelv szláv jövevényszavainak kutatásában kimagasló eredményt elért hazai szlavisták sorát Asbóth Oszkár (1852-1920) nyitja meg, aki 1881-ben lett a szlavisztika professzora a budapesti egyetemen. Számos szófejtése (SzlBibl. 27-31) mellett felvetette szláv jövevényszavaink rétgződésének a kérdését (1907) és részletesen foglalkozott a magyar keresztény terminológia szláv elemeivel (1884). Őt követte Melich János (1872-1963), aki a teljesség igényével kezdett hozzá szláv jövevényszavaink feldolgozásához, de Szláv 635
