Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szőke Béla Miklós: A karoling-kori Kárpát-medence a régészet tükrében

kaganátus felbomlásával párhuzamos megszűnésével ez a díszítő művészet látványos gyorsasággal összeomlott, szinte egycsapásra eltűntek az avar viseletre oly jellemző díszes fémveretek. Az avar férfiak övét - mivel a Karoling- birodalomban nem volt divat az öv fémveretekkel díszítése (a csaton kívül legfeljebb a szíj végét és a bújtatót készítették fémből a legelőkelőbbek övén) - egyre inkább már csak egy, a falusi kovács által is előállítható egyszerű vascsat fogta össze, a lovak szerszámait sem díszítették többé aranyié fényű bronzveretekkel, vagy aranyozott és ezüstözött rézlemezekből kivágott, geometrikus díszű, vaslemez alapú szíjforgókkal (falerákkal) - sőt már a lovat is egyre kevésbé temették el gazdájával együtt.

A fegyverzet is egyre inkább átalakult, tért hódítottak a nyéltüskés avar nyílhegyekkel szemben a nyugati típusú köpüs felerősítésű nyílhegyek, a szablyát kiváltó egyélű, rövid (Scramasax) és hosszú harci kések (Langsax, Breitsax), a nyolcszögletes köpüjű és a szárnyas lándzsák, a peremterületek szláv népeinél pedig a kétélű kardok és az ún. horgas sarkantyúk (Haken- sporn).

Érdekes, hogy a 9. század első felében a késő avar kori kaganátus törzsterületén az új, nyugati fegyverek közül csak az egyélű hosszú harci kések terjedtek el, míg a kaganátustól elszakadni vágyó peremterületeken, a Kisalföld északi peremén, a Morava völgyében, az Alpok nyugati lejtőinél, a Dráva- Száva közén és a dalmát tengerparton ezek mellett a nyugati kétélű kardok is jelentősebb számban feltűntek, Morvaországban pedig a század második felétől szinte az egyedüli vágófegyver a kétélű kard lett. A kétélű kardok ilyen sajátos elterjedési térképe nyilvánvalóan nem Nagy Károly 805. évi tiltó rendeleté, a diedenhofeni Capitulare missorum (...ut arma et hrunias non ducant ad venundandum: ...„hogy senki se hozhasson eladásra fegyvereket és páncélokat”), hanem sokkal inkább bizonyos fegyverhasználati tradíciók miatt rajzoldott így ki, hiszen ahogy az ugyancsak nyugati „import” scrama- és lang- saxokhoz, úgy a kétélű kardokhoz is hozzájuthattak volna a volt kaganátus harcosai, mégha ezek esetleg drágábbak is voltak s ezért csak szűkebb kör számára lettek volna elérhetők. A szablya és az egyélű, egyenes kard (palas) forgatásához szokott avar harcosok és leszármazottaik számára azonban az egészen más harcmódot és hadi technikát kívánó kétélű kard mindvégig idegen maradt - amire pedig a század közepétől, második felétől a keleti frank birodalomba közigazgatásilag is betagolódott Pannóniában már minden bizonnyal végleg megszűnt a tilalmi rendelkezés -, a nyugati fegyverkínálatból mégis csak a saxokat tudta a sajátjába beépíteni. Ezek eredete egyébként - nem véletlenül - ugyancsak az egyélű (még hunkori) nomád vágófegyverhez nyúlik vissza.

Mindössze két, valószínűleg bizánci eredetű kétélű kard jelent meg a hajdani kaganátusban az avar kor végén (Garabonc és Vízkelet [Cierny Brod]). Nem lehetetlen, hogy ezek a kardok egy kisebb lélekszámú, délről érkező népességgel, harcos réteggel jelentek meg Pannóniában, talán éppen a bul- gárok elől nyugatra menekült abodritok (praedenecenti) és timocanok révén. Ugyanezen az úton, talán Ljudevit vagy Ratimar volt harcosaival bukkanhatott fel, főként Dél-Dunántúlon, néhány bizonytalan leletösszefüggésű, korai karoling kétélű kard (Csánig, Pécs-Magyarürög és Szigetvár környéke, és talán ilyen egy Vörs-Papkerten talált kétélű kard is).

608