Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szőke Béla Miklós: A karoling-kori Kárpát-medence a régészet tükrében
koporsóba helyezték, ahová mellé rakták nyugati eredetű, díszes, hosszú, harci kését (Langsaxát) és (már teljesen elkorhadt tegezében) avar típusú háromtollú, nyéltüskés nyílhegyeit, a vele egy sírgödörben, de tőle egy deszkával elválasztva, a gödör hosszanti oldalába vájt padmalyban elhantolt lovát pedig ugyancsak avar lószerszámmal, kengyelpárral, zablával szerelték fel. Az elűző korszak merev szokásrendjét felváltó, a politikai, hatalmi átrendeződés következtében egyre lazuló fegyelmű, minden vonatkozásban mozgásba lendült világban a szinkretisztikus szemlélet térhódításának ez a sír talán az egyik legjobb példája: a szláv módra elhamvasztott, de avar módra koporsóba és lovával együtt közös sírgödörbe helyezett vitéz használati tárgyai eredetük tekintetében is a legteljesebb mértékben összekeveredtek, tulajdonosa az avar és nyugati eredet tárgyakat és fegyvereket együtt és egyszerre használta. A sírgödör padmalyos kiképzése ugyancsak a korszak jellegzetes sírkialakítási módja, mely néhány zalai temetőn kívül (Söjtör, Kehida- Fövenyes, Zalakomár) a Dunától északra fekvő Kisalfóldön, főként Pozsony környékén, továbbá a Havasalfóldön ismert. Nem kizárt, hogy ez a szokás egy, az Al-Duna vidékéről nyugatra menekült, majd ott kisebb gócokba szétbomlott szláv törzs (az abodriták vagy timocánok, esetleg egy, a forrásokból nem is ismert kisebb népcsoport) emlékét őrizte meg. A temetkezési szokásokban a hamvasztás tömeges felhagyásával „láthatóvá” vált egy másik, jellegzetes szláv szokás is: az özvegyáldozat szokása, amit már a 7. század elején Maurikios Strategikonja (XI.5) feljegyzett: „Asszonyaik erkölcsössége szinte felülmúlja az emberi természetet, úgyhogy sokan közülük férjük halálát a saját haláluknak tartják és önszántukból megfojtják magukat, mert az özvegysorban való tengődést nem tartják életnek.” s ami még a 10. században is szinte változatlan formában élt tovább, miként azt Ibn Ruszta és Gardízí, arab utazók leírták: Jia a halottnak három felesége volt, s az egyik azt állítja, hogy szerette őt, akkor vesz két fát és felállítja a sír mellett, majd a tetejükre keresztbe is tesz egy fát, amelynek közepére egy kötelet akaszt. Egyik végét egy széken állva a saját nyakára erősíti. Ekkor elveszik alóla a széket és a nyakánál fogva felakasztva marad, amíg meg nem hal. Amikor meghalt, testét tűzbe vetik és elhamvasztják.” A kettős sírok száma azokban a temetőkben, melyek szlávok által is lakott területen voltak, vagy ahol ők az avarokkal közös, birituális temetőket használtak, feltűnően nagy, ami a szokás kárpát-medencei meglétét látszik bizonytani. A férfiak viselete A késő avar kor meghatározó lelettípusa a díszöveket és a lószerszámot ékesítő, gyakran ónozott, ezüstözött vagy aranyozott öntött bronz övveret, mely a rajta lévő növényi, állati, vagy ritkábban geometrikus ábrákon keresztül szinte egyedüli forrás a korszak művészeti emlékanyagának megismeréséhez. Az egységes, erőteljes központi irányitás által meghatározott késő avar díszítő művészetet a nagy folthatásokat és tiszta kontúrokat kedvelő, viszonylag kevés sablonból, egyszerűen építkező stílus, a griffek és az ún. lapos indák túlsúlya jellemezte. Ezt a 8. század végefelé, 9. század elején egy szinte már barok-kosan túldíszítő, a felületet nyugtalanul megbontó, főként növényi motívumokat alkalmazó, eklektikusabb stílus váltotta fel. Az övdíszeket és egyéb ékszereket is előállító, manufaktúra-szerűen működő műhelyeknek a 607
