Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szőke Béla Miklós: A karoling-kori Kárpát-medence a régészet tükrében

Enns és a Bécsi erdő között széles, lakatlan gyepűsávot alakított ki, s hasonlóan védelmezte magát délnyugat felöl a langobard királyság irányában (akikkel szővetségesi kapcsolata azonban továbbra is korrekt, majdnem barátinak mondható maradt), de méginkább a délen újra megerősödő Bizánccal szemben, a zalai dombvidék és a Prekmurje tudatos elnéptelenítésével.

A 7. században még oly sokszínű, déli és nyugati kulturális hatásokat egyaránt érvényesülni hagyó avar műveltséget a század végén, 8. század elején egy homogén szellemi arculatot és megjelenési formát mutató anyagi kultúra váltotta fel, melyet legjellegzetesebb megjelenési formája - az öntött bronz övveretek vezérmotívumai nyomán - ,griffes-in dás műveltségnek” is szokás nevezni.

A bezárkózás, a külvilággal való konfliktusok tudatos kerülése azonban nemhogy megállította volna, hanem még inkább tovább gerjesztette a ka- ganátus társadalmi szerkezetének átalakulását, legfeljebb a külvilág szeme elől fedte el azt. Az integráló jellegű katonai vezetés jelentőségének hanyatlásával a kagán egyeduralmára épülő központi hatalom erodálódott, míg vele szemben egyre inkább erőre kapott a törzsi arisztokrácia, egyre inkább felülkerekedett egy oligarchikus vezető csoport. A 8. század végére, amikor a krónikaírók újra figyelni kezdtek az avarokra, a történetek szereplőiként egy sor, addig nem ismert magas méltóságot betöltő személy jelent meg: a kagán és felesége, a katun mellett a jugurrus (aki a kaganátust irányító kettős királyság intézményében a kagán társa lehetett) és a tudun (a legmagasabb katonai vezető s egyben talán a nyugati országrész ura), továbbá több kisebb méltóság, mint a kapkan, a tarhan, a zsupán, a canizauci stb. Ezek önállóan tárgyaltak, többször láthatóan saját, a kagántól független politikát folytattak.

Az avar kaganátus összeomlása, politikai megsemmisülése a 788-811 közötti alig negyedszázadban lezajlott. Ezalatt azonban egyetlen olyan méretű ütközet nem volt, amelyben nemhogy avarok tíz- és százezrei, de akár csak ezrei életüket vesztették volna. Nem volt ilyen Nagy Károly 791. évi, három hadoszlopban támadó, minden addiginál hatalmasabb, a hitelt érdemlő források szerint mégis sorsdöntő ütközet nélkül befejezett hadjárata, még kevésbé fia, Pippin 796-os, ugyancsak két irányból indított Pannóniái felvonulása. A kagáni kincstárt (vagy csak az egyiket?) kirabló Erik friauli herceggel, és vazallusával, Vonomirral pedig csak a déli, délnyugati határ menti avarok kerül(het)tek fegyveres konfliktusba 795-ben. A 799. és 802. évi Friaulból (Eszak-Itáliából) és Bajorországból összehangoltan indított hadjáratok jószerével át sem lépték az avar határt. Talán már súlyosabb következményei voltak a 795. évi belviszálynak, de ahogy a hasonló, 630 táján lezajlott trónviszály sem járt az avar nép pusztulásával, vagy ahogy a morva fejedelemség 870 körüli, polgárháborús állapotai sem jártak a morvák kipusztulásával, és a szászok 8. század végi „pacifikálása” és a Karoling birodalomhoz csatolása sem morzsolta fel magát a szász népet (s a példákat még sorolhatnánk), túlzás lenne ezt ennek az eseménynek a kapcsán - csak azért, hogy az avarság egy történeti (pre)koncepció kedvéért valahogy mégis eltűnjön - a legcsekélyebb konkrét adat ellenére, feltételezni. Hasonlóan minden valós alapot nélkülöz a dunai bolgároknak Krum kán vezette - a fentihez hasonló okból feltételezett - népirtása a Tisza vidékén. Már mélyebb elemzést érdemelnének a 805-811 között lezajlott avar-szláv ellenségeskedések, de abból a

603