Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Tilkovszky Lóránt: Költők Teleki Pálról
„pimaszok”, az elvakult „csőcselék”. Azok a politikai hangadók, akik csupán egy súlyosan neuraszténiás öregúr rémlátomásainak minősítették Teleki nemzetféltő aggályait, s akik kedélyesen csevegtek arról, amikor Nagy-Britan- nia megszakította a diplomáciai viszonyt Magyarországgal, hogy „több is veszett Mohácsnál”, a délvidéki területvisszaszerzés ennyit igazán megért. E „csőcselék-urak” közt igazi „nagyúrinak Teleki mutatkozott. Nem mert gróf volt, hanem mert nemzetben gondolkodott, nemzetéért élt, és érte hozott véráldozatot. „O tudta, hogy Magyarország - nem osztály, nem tömeg”; Vas István Teleki emlékét idézve - egy osztályuralmat megtestesítő párt akkor - 1956 januárjában - még meg nem rendült hatalma idején hivatkozott az elnyomott, talán kevesekben élő, titkon ápolt, de mégis „eladhatatlan és meg- hódíthatatlan” nemzeti eszmére. Vas István költeménye valósággal apokaliptikus képét adja a Teleki halálát követő fejleményeknek. A Teleki halála napján a Duna-parton végig- dübörgő német tankok, a főváros felett alacsonyrepülésben, félelmetes robajjal elhúzó német bombázógépek már előrevetítették a vésztjósló jövőt: egy kis nemzet - ha nem is rögtön, de igen hamarosan - bekövetkezett megbocsáthatatlan belesodrását a világháborúba, belehullását a tengernyi „szennybe, szégyenbe, vérbe”. A bekövetkezett belső züllés során „a század pestise”, a náci szellem térhódítása felszínre vetett minden aljas férget, patkányt; tajtékot hányt a zsidóüldözés szennyes álja; trágyadombbá tették, nyilas rémuralomba döntötték Magyarországot. Telekinek „amikor elcsattant revolvere, egész Magyarország elbukott vele”. Az az éj, az a sötétség, amely Telekire és a tiltakozásban vele egy nemzetre - helyesebben a nemzet jobbik felére - borult, tisztább sötétség és nemesebb éj volt, mint a borzasztó felszíni valóság. A költő kiáltása - „Jaj, Magyarország!” - az ötvenes évek Magyar- országának is szólt. Sőt, elsősorban annak. Teleki Pálra emlékezve kélt a költő szívében „reményen túli remény”, hogy mégis „fényre száll” még a magyar nemzet, amely most nem lehet az, ami lehetne. 1956 októbere csillantotta fel ezt a fényt; fellobbantotta ezt a reményt, - megvalósulása azonban még nagyon-nagyon sokáig váratott magára. Az ún. pártállami évtizedek vége felé megindult erjedés idején találkozhattunk az Élet és Irodalom egy 1987 júliusi számában a leginkább talán drámaíróként ismert Görgey Gábor (1929-ben született Budapesten) - Magyar homály” című nagyszabású, hosszabb költeményével,7 amely a maga jellegzetes, szatirikus és groteszkségre hajló stílusában a magyar sorskérdésekkel foglalkozik, így Trianonnal, és a második Trianonnak bátran nevezhető párizsi békével a második világháború után. Ebben néhány sor Churchill brit miniszterelnöknek Teleki halálakor tett, beváltatlanul maradt ígéretére utal: „Hallja kend, Churchill, hallja-e, Teleki székével mi lett? (Gróf széki Teleki: nőmén est omen.) Se becsület, sem etikett? 567
