Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - P. Szabó Ernő: Művészek, művek, gyűjtemények - európai kiállítótermekben
Egyébként azonban olyan nagyságok munkái sorakoznak egymás mellett, mint Donald Juddé, Robert Morrisé a végletesen leegyszerűsített geometrikus formák fejezetében, Sol LeWitt művei, melyek összekötik a koncept és a minimal törekvéseit, hogy az előbbit azután Joseph Kosuth, az Art and Language munkái artikulálják tovább. Robert Smithson, Richard Long képviseli a Land Art nagyszabású koncepcióit, de az Arte Povera olyan nagyságai is képviselve vannak a gyűjteményben, mint Jannis Kounellis, Mario Merz, Luciano Fabb- ro, Giuseppe Penone. A gyűjtő tudatosságára jellemző, hogy kollekciója másik nagy csomópontját a huszas évek progresszív művészete, a Bauhaus-fotókból és - bútorokból álló együttes jelenti, mintha csak a század két nagy, a jövő mindenkihez szóló művészete felé vezető kísérletét szeretné dokumentálni. Paradox módon mindkét törekvés művészei olyan műveket hoztak létre, amelyek intuitív módon aligha érthetők, éppen létükkel bizonyítják, hogy a jövő szabad, demokratikus művészetéhez csak úgy juthatunk közel, ha folytonosan tanulmányozzuk őket, ha, mint a gyűjtő mondja, „törődünk velük”. Mindenesetre a nyolcvanas évek újexpresszív törekvései, az intuició, a pri- mér élmény hangsúlyozása után mintha újra az elmélyült, a vizuális nyelv kifejezési lehetőségeit kutató művészet időszaka következne, azzal a különbséggel, hogy az analizáló szándékkal immár nem az abszolút mértékben a jövő felé irányuló érdeklődés, hanem inkább a jelen és a múlt közötti bonyolult összefüggésrendszer vizsgálatának igénye társul. Vagy ez is csak puszta spekuláció? Pistoletto alig két éve rendezte meg a varsói Sztuki Ujardowski központban a Rombolás-Építés akciót, amelynek során vasrudakkal vertek szét hat darab, egyenként egy négyzetméteres tükröt. A bécsi Pistoletto-tárlaton mindenesetre ott volt, érintetlenül, a mű újabb változata. A zsinegekkel összekötött üveglapok tükröző felülete befelé volt fordítva, így a tükör csak önmagát mutathatta. A tükör egyébként is a hatvanas évek óta az egyik legfontosabb kifejezési eszköz a művész számára: a felületbe mart, fotoeljárással ábrázolt figurák vagy éppen az önmagát szemlélő Augus- tus-szobor mellett maga a néző jelenik meg a felületen, saját idősíkját, térbeli viszonylatait társítva a prekontruált műbeli elemek mellé. A tükör mellett Pistoletto másik kedvenc eszköze a rongy, amely egyrészt az emberhez a lehető legközelebb álló anyagként, másrészt a hulladék, a lom, az önmagát elfogyasztó huszadik századi civilizáció metaforájaként is felfogható. Lausanne-ban falat épített belőle a művész, Bécsben mutatta egyik leghíresebb munkáját, az 1967-ben készült A rongyok Vénuszát, az antikvitás tökéletes arányait képviselő női testet az embermagas rongyhalom előtt. Körülötte a híres, 1965—66-ban készült sorozat, a Minusz-tárgyak darabjai: a fóldgömb-papírgolyó, amelyet egykor Torinóban galériától galériáig gurítottak, a kád, amely a lehető legszükségesebb helyet biztosítja az emberi formának. Mögöttük a Körte-test, amely mögül, hogy az idő- és térbeli viszonyok bonyolultabbak legyenek, egyszercsak előlépett a művész, s az Arte Povera nagy ideológusa, Germano Celant társaságában az Állva beszélgetéshez készült struktúrához ballagott, hogy néhány keresetlen szóval elmondja művészete lényegét. Ezt persze nem a látogató, hanem egy francia tévéstáb kedvéért tette. Viszont élő klasszikus ide vagy oda, a jelenetet gyakorolva tízszer is előjött majd visszabújt a Körte-test mögé. Amely egyébként, ellentétben a tökéletes alma-formájú Vénusz-fenékkel, csak felülről nézve körte. Szemből egy51
