Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Balogh Piroska: Páskándi Géza: Árpád-házi triptichon medvebőrben
telenre kopott megalkuvó „erkölcsének” falai dőlnek romba itt. A szereplők a család szabott, halott köteléke és érzelmileg élő kapcsolataik: szerelmük között őrlődnek. A főhős, a molnár és malomtulajdonos nem akar menekülni az ár elől, egyetlen lehetősége tehát végsőkig bízni a malom erős gerendáiban. Nem akar menekülni családjából sem: szeretőjét és kisfiúkat az utolsó pillanatban csónakra menekíti, ám ő nem megy velük. Mikor rádöbben, hogy heroikusán hazug kitartása egyoldalú és így szükségszerűen elégtelen volt, az áradatba veti magát. „Mert ha egyszer az isten megkóstoltatja velünk, milyen ízű is az a mindegy - akkor nem áll meg. Akkor... jön az egyik mindegy a másik után.” Feleségét a büszkesége kezdetben megakadályozza, hogy feladja malomba börtönzött, bár önként vállalt életét. Végső döntése azonban épp ellenkező, mint férjéé: el akar menni szeretőjével, a tisztelendővel, ám az nem vállalja kettejük szerelmét... S tovább sorolható szereplőről szereplőre, hogyan szabadítják egymásra, magukra a pusztulás áradatát. A medvebőrben vagy Aprószentek avagy Létra az ördögnek című drámát politikai-történelmi drámának nevezi Páskándi. Mint a kettős megjelölés is utal rá, a színdarab két dráma egymásra játszásával, ötvözetként olvad egésszé. Az egyik cselekménysor az 1790-es években játszódik, s egy nagyúr és vadőre közötti konfliktusra épül. A másik szál 1949-re datálódik; Agyagos János, a Kommunista Párt járási titkára és Gogosi, a Központi Bizottság instruktora áll a fókuszában. Történik mindkettő „valahol Délkelet-Európában”. A kettős bonyodalom szinkronban halad előre, s a két sík közötti allúziót erősíti, hogy az utasítás szerint ugyanaz játssza a nagyúr és Gogosi s a vadőr és Agyagos szerepét. A Palatinus, a mindenható uraság medvebőrbe varratja vadőrét, és hajtóvadászatot indít ellene. Részben sértett hiúságból; ám főképp azért, mert a vadőr nem szegődött feltétel nélküli kiszolgálójává: kiszolgálójává a falusiak ellenében, akik közül maga a vadőr is származik. De: nem szegült ellene sem urának. E szavak kíséretében teríti le a Palatinus az idegen bőrben mozdulni sem tudót: ,Bé vagy hát jól varrva a medve bőrébe. Úgyse tudtad soha, kihez tartozol. Most már így maradsz mindörökké. Se medve, se vadász.” Magában hordja végzetét az, aki két világ határán inog: mindkettőhöz, ezért egyikhez sem tartozik. Mindkét világ lakóinak idegen: rettegett vadállat vagy kiszolgáltatott zsákmány. Ez a medvebőr ugyanúgy sorshoz nőtt és halált hozó tehát, mint a balzaci szamárbőr. Párhuzamos jelenetek sora kontráz rá erre: Agyagos úgy viselkedik a neki alárendelt kollégákkal vagy nagybátyjával, ahogyan „főnöke” Gogosi viselkedik vele. Akárcsak a vadőr, ki míg nőket hajt fel a faluból urának, maga is „uraság”. A pozíciója, tettei szerint legalábbis. Am mikor a saját felesége kerül sorra, ő jut a megalázott falubeli férjek sorsára. Az igazi dráma így e két szöveg - két világ - határán születik: a félelmetes hasonlóságból, az 1949 és az 1790 közötti óriási távolság ellenében. Péterfy Jenő, a múlt századvég kritikusa írja: a tragikus forrása a „szim- bólikusság”, az, hogy nem emberi sorsok jelennek meg a színpadon, hanem az emberi sors. S mi kedvezhetne jobban az efféle szimbolikusság megszületésének, mint két, időben oly távoli sorsfűzér egybeesése? Legyen bár az egyik balladaszerű; másik közelmúltízű, politikai. Erősebb az intertextuális kapcsolat a puszta analógiánál: az 1949-es történet szereplői tudnak az 1790- esről. Agyagos is tud alteregója, a vadőr sorsáról, de későn érti magára: „Én, 501
