Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim (részlet)
PÁRHUZAMOSAK. Hát csoda, ha az „idő” is „kizökken”, s Hamlet akarja helyretolni, kinek Atyja Szelleme sugall? Nos: mennyivel inkább találhatok apámnak mentséget, aki csak annyit mondott: „nem erre tanítottam”. Vagyis: arra intettem, lojális legyen; nem 56-ra készítette fel. Igen: a szegények, egyszerűek lojalitása volt ez. Tán évezredes törvénytisztelet, amiből a törvénytelenség idejének is jutott. De ez, akkor is megtagadás... Ő ezt így érezte. Erkölcsi fragilitás, törékenység jellemezte őt is. Nem végtelenül cinikus hajlékonyság, etikai rutin, vásott játékú dialektika... Lelkében ő is ujjongott 56-nak, bár szorongván is tőle. A boldogság közelgése is szorongást hoz annak, aki még zöldfülű a boldogság „terén”. Aki nem rutinosan boldog. Meg kellett tagadnia fia által 56-ot. És önmaga számára nem volt kiút. Ha nem erre tanította fiát - valami másra kellett volna, mondjuk: győzelemre, amit elmúlasztott. Hiszen ő kötelességének érezte volna, hogy tanítsa valami jóra. Az olyan szülők dilemmája ez, akinek gyermeke úgy halad „előre”, hogy ők csak asszisztálnak. Részesei és mégse részesek. Mikor mutattam én meg versemet apámnak? Talán soha. Sőt még inkább titkoltam is, hogy írok... Markunkban egy idegen madár, úgy tetszik, hogy a birtokunk, de a lazuló ujjak mögül kiröppen és fogalmunk sincs, merre tart. Saját, édes gyermekünk, mintha a család markában hirtelen idegen madárrá válnék... Nem értjük őt, lemaradtunk vagy eleve úgy akartuk: legyen más, inkább idegen, semmint olyan alámerültben éljen, mint a mi létünk. Pedig nem volt igaza. Túl szigorú volt önmagával szemben. Nagyon sok jóra tanított. Tisztességes, jó elméjű ember volt apám, amikor nem volt ittas. Szuverén eszű. Nemcsak úgy, hogy sose „pártoskodott”, noha „nagy magyar” volt. Ezt a nép is így mondja, egy-egy szomszéd emberre, nem feltétlenül Széchenyi Istvánra. Apám észjárásában is „függetlenkedő”; ebben anyám is rá ütött. „Én azok közé többé nem megyek. ” JLn ezt többé nem csinálom. ” ,rNekem ebből elég volt.” Hányszor hallottam. És nem csinálta. Nem ment el. És belefogott valami másba... „Vállalkozó szellem.” Hitt Istenben, de félt tőle, végül, tán ezért is nem járt templomba sem. Csak nagyon ritkán káromkodott egész nyersen, amúgy ,kocsismódra”. Inkább eufemizát. „Isten lova.” „Az istókját.” Körülírta. Mellé célzott: értsen belőle, aki akar, akihez közelebb megy a golyó. A megszépítés olykor megjátszott tévedés. Isten tabu neve helyett: „Istók”, „az iskoláját”. Mintha egy István vagy a skóla neve volna... Az Ur helyett a lovát szidjuk... A gazda helyett ebét, szolgáját, eszközeit. Az nem oly veszélyes. Ma már látom mindennek helyét az Eufemizáló és a Kakofemizáló Szellem világrendszerében... Mint ahogy csak ma látom igazából, amit - sajnos - ritkán láttam csak tisztán. Hol is lettem volna én a szüleim nélkül... Szerelmükön is túl, a küszködésen innen, csak az átöröklöttségeket számítva. Gazdag természetük, nyelvük, színes, árnyalt lelkűk, észjárásuk, érzékenységük, egyszerű vagy olykor kackiás méltóságuk nélkül. Azt hiszem - egész másutt... Apám hús-vér ember volt, világratárt szemű, lelkű és kedvű... Kedélyében épp úgy ember, mint lehangoltságában... Erejében éppúgy, mint gyöngéiben. Persze, hogy védte ama rokont, aki nem jött el hozzánk az elítélésem utáni időkben. Hiszen benne önmagát védte valójában. Saját, végül is apró vétkét. Sokszor, hogy saját kisded vétkeink ki ne derüljenek, hallgatunk a nagy 441
