Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Erdész Ádám: Tóth Károly Antal: Hova-tovább?
egyértelműen bebizonyosodott, bogy egy-egy ilyen akció sikere - s vele a szervezők további sorsa - milyen mértékben függ a média támogatásától. Maga Tóth Károly Antal is úgy véli, hogy 1982 novemberében történt lefogásuk után azért nem kerültek börtönbe, mert a román hatalom el akart kerülni egy nagyobb arányú nemzetközi sajtókampányt. A nagyváradi szamizdatos idó'szak ambivalens viszonyainak lényegét talán egyetlen mondat is érzékelteti: „Sem azelőtt, sem azután nem éreztem olyan szabadnak magam, mint amikor 1982 szeptemberében Erdélyben, a szinte elviselhetetlen valóság ellenében gondolkodva, a Programjavaslatot írtam” - jegyzi meg a szerző az Ellenpontok legnagyobb sajtóvisszhangot keltő számát kommentálva. (Egyébként Tóth Károly Antal volt az, aki a szerkesztőségnek a romániai magyarság jogfosztottsága megszüntetésének érdekében összeállított Programjavaslatában először leírta a később Tőkés László által híressé tett mondatot: valahol benn is meg kellene végre bontani a hallgatás falát.”) Tóth Károly Antal nem kevés gond után 1984-ben áttelepült Magyar- országra. Innentől kezdve minden bizonnyal zökkenőmentesen alakult pályája- gondolhatja a késő Kádár-korszak ma már idillinek festett viszonyait nem ismerő olvasó. Hiszen mi sem lett volna természetesebb, mint az, hogy a kisebbségvédelem terén tapasztalatokat, ismertséget és nem kevés erkölcsi tőkét szerzett fiatal tanárt az illetékes magyarországi politikai és kulturális szervezetek „felépítik”. Azaz gondoskodnak hiányzó ismereteinek pótlásáról, lehetővé teszik, hogy intézményes keretek között folytassa azt, amit Váradon elkezdett s bevezetik a kisebbségvédelem nemzetközi fórumaira. Nem így történt. Az Ellenpontok egykori szerkesztője és nyomdásza Magyarországon nemcsak hogy kisebbségvédelemmel kapcsolatos állást nem kapott, de még a választott új pályáját szolgáló jogi tanulmányainak megkezdését sem tették lehetővé számára. Pedig a most megjelent kötet második részében szereplő elméleti tanulmányai és esszéi éppenséggel arról tanúskodnak, hogy eleve jogi szemlélettel közelít a kisebbségi problémákhoz, s többnyire a nemzetközi jog kategóriáit használva ragadja meg az egyes kérdéseket. Természetes, hogy Tóth Károly Antal utat talált az ellenzék különböző köreihez, s a határon túli magyarság ügyeinek szakértőjeként részt vett a majdani MDF-et, illetve SZDSZ-t előlegző értelmiségi csoportok munkájában. Ám itt sem talált megfelelő közegre: nem tudott és nem is akart kiigazodni a két csoportot elválasztó/összekötő elvi és személyes ellenszenvek bonyolult labirintusában. Egy helyütt meg is jegyzi, hogy a magyarországi viszonyokkal ellentétben Erdélyben azt tapasztalta, hogy az együttgondolkodás, a cselekvés igénye áthidalta a kölcsönös ellenszenvek mentén kialakult árkokat. A kötet írásai közül ezt az időszakot idézik a Joó Rudolf által vezetett munkacsoport számára készített, Románia politikai-jogi rendszerét, a román-magyar viszony alakulását vizsgáló tanulmányok, valamint a hazai ellenzék történetének 1987. évi nagyobb eseményeire - százak levele, I. lakitelki találkozó- reflektáló írások. Végezetül a lassú őrlődés - „... hogy az MSzMP művelődési osztálya szemmel kíséri csekélységem földi pályafutását, és ... éppen azt teszik lehetetlenné, ami a legfontosabb” -, valamint az egzisztenciális kiszolgáltatottság arra késztette a Tóth családot, hogy tovább vándoroljon. 1988 márciusában 408
