Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Martos Gábor: Baj van. Nincs baj
- utólag - oly gyakran ráaggatott jelzőt ideidézzem: polgárpukkasztó) megállapításon? Feltétlenül; hisz e fiataloknak - s közülük is talán a leginkább Orbán János Dénesnek - éppen az (is) a célja, hogy az olvasó nevessen. Hiszen mi mást is jelentene egész fellépése, amelyről még (a Sánthánál nyilván „el- ragadtatottságmentesebb”) Cs. Gyimesi Éva is kénytelen megállapítani, hogy „harsány kurjongatással, ritka derűvel toppan be humortalan irodalmunkba ez a bájosan arcátlan beszédű, magabiztos fickó, fittyet hányva a tájainkon hagyományos, ünnepélyes költőszerepnek”. Orbán ugyanis - akárcsak egyébként Sántha sem - valóban nem látszik tisztelni senkit és semmit: hetykén parafrazálja Aranyt és Adyt éppúgy, mint Kosztolányit és József Attilát, vagy urambocsá még akár magát a nagy Troppauer Hűmért is; vezérlő klasszikusát, Rejtőt egyszerűen csak per Jenőnek szólítja, és (Sánthához hasonlóan) arcpirulás nélkül beszéli el olvasójának szexuális életének vagy emésztésének legbensőbb titkait, miközben például szinte csak úgy mellékesen „Dante kollégámnak is, persze” ajánl egy-egy (Troppauer-) verset... Nyilván nem véletlen, hogy ez az Orbán János Dénes az elmúlt két-három évben megjelent romániai magyar próza-elsőkötetek közül egy vallomásában éppen Molnár Vilmos Levél Szingapúrból című novellaválogatását tartotta a legjobbnak: Molnár ugyanis valami nagyon hasonlót művel a prózában, mint amit Orbán a lírában; szinte minden konvencionális kötöttséget (nemcsak hogy levetve, de egyenesen) felrúgva írja abszurdba hajló rövid történeteit (melyek, mint ilyenek, leginkább a tragikusan fiatalon elhunyt harmadik Forrás-generációs Darkó István prózáját, vagy az ugyanabba a körbe tartozó Palotás Dezsőét idézik, melyek annak idején jórészt az Echinox dekameronja- rovatban láttak - néha igencsak nagy botrányhullámokat verve - napvilágot). Molnár mindent, véresen komolyan vesz, még azt is, amit nem: így lehet, hogy egyik történetében egyszercsak eltűnnek a szavak, s minden emberi kommunikáció az egyedüliként megmaradt „féltégla” szóra korlátozódok (Antarktisz, aki észrevette a szavak eltűnését), vagy hogy például Az éneklő gyilkos borzalmas históriája maga a szerző szerint is annyira borzalmas, hogy abból - az olvasókat megkímélendő - egy (egyes könyvekben a fejezetek élén álló szokásos pársoros) rövid (és egyúttal épp az ilyen fejezet-összefoglalókat is karikírozó) tartalmi kivonaton kívül mást nem is lehet megírni. Molnárt egyébként amúgy is élénken foglalkoztatja nemcsak a rejtély (lásd: krimi), hanem maga a kimond(hat)atlan is: írásainak nagyrésze meg nem történt dolgokról, bizonyos dolgokra való várakozásról, vagy egyszerűen csak másról szól, mint amiről egyébként magának a leírt történetnek szólnia kellene (Középkori történet mórokkal, páncélos lovaggal, avagy miért szoktak meghalni a mosómedvék), miközben a szerző érezhetően hihetetlen és persze gyakorlatilag reménytelen erőfeszítéseket tesz, hogy bizonyos dolgokat - például egy soha ki nem derülő, sőt a szerző számára bevallottan nem is érdekes (sőt talán még az sem biztos, hogy valójában létező) történés hajszálpontos helyszínét - a lehető legtökéletesebben igyekezzen megfogalmazni (Az ajtóval szemközt, mégis inkább srégen, kicsit vissza). Ezekben az írásokban az olvasó számára tehát az válik nyilvánvalóvá, hogy bennük a szerzőt leginkább maga az írás (mint folyamat és mint eredmény) érdekli, az teszi számára érdekessé (és így egyúttal megírásra érdemessé) a dolgokat, melyek egyébiránt lehetnek olyan 385
