Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Martos Gábor: Baj van. Nincs baj

magát megíró” szonettjének finom játékosságával („Szonett elring: négy-négy, három, kettő', egy” - szól a valóban ilyen sorosztású, s ettől szinte ugyanilyen dallamlejtéssel végetérő Párád című tizennégy verssor egyike). S talán hogy nehogy azt higgyük, hogy mindez semmiség, Fekete egyik versében beavat minket a titkába: ,A költőnek a legnehezebb...”, s rögtön meg is magyarázza, hogy miért: „... Én azt akarom, a felfedezés örömétől / csillogjon szem, ha azt mondom: fa!” (Fa).

Még a Fekete Vince által önmaga elé állított (nem is kis) célt is messze túlszárnyalja Sántha Attila igyekezete, akinek könyve, a Münchhausen báró csodálatos versei - legalábbis a kötet fülszövegét író Orbán János Dénes szerint - nem kevesebb, mint „a transzcendenciát önmagában fólleló' én kitörési kísérlete a Posztmodern és a poszt-Posztmodern fojtogató világából”. Megijedni azonban természetesen nem kell: a „zseniális kárpáti sámán” - ahogy egy New York-i méltatója nevezte a transzközép ideológiáját eszerint a tengeren túl is eredményesen propagáló szerzői - e ráaggatott „mély-magas” ideológia ellenére kifejezetten olvasmányos, pökhendien szellemes, és olykor (só't gyakran) meglehetősen szabadszájú verseket ad olvasói kezébe. Tény, hogy ezek a versek - például éppen szókimondásuk okán - „számos botrányt is okoztak irodalmi berkeinkben” (utal rá a kötet fülszövege is), ám ennél nyilván sokkal fontosabb bennük a(z ugyanott elősorolt) „rejtői fantázia”, a Jeacocki humor”, vagy a „morgensterni abszurd”; az a sánthai világszemlélet, amelyben - a kötetből kiragadott példák alapján - az elefánt és a Plútó nászából természetszerűleg „Plufántok” születnek, vagy ahol miután a hírnök kiadja a lelkét, azt értelemszerűen ettől fogva albérlők lakják. Sántha ugyanis szinte gondolkodás nélkül poénkodik mindennel és mindenen, ami eszébe jut (leül például kocsmázni Istennel, megkínálja egy kupa borral, később pofonnal fenyegeti, miközben lovakról, nőkről - illetve egészen pontosan pinákról meg baszásról - meg Rembóról és Rambóról beszélget vele, ahogy az egy rendes, részeg fejjel való kocsmai beszélgetés keretében dukál), állandóan más és más bőrébe bújva beszél (- mint Móricka - majdnem) mindig „ugyanarról”, vagy látja el „komoly” jegyzetekkel és megjegyzésekkel komolytalan verseit. Merthogy Sántha szerint a költészet nem lehet komoly dolog; egy, a versek közé állított prózai eszmefuttatásában (ha sarkítottan, vagyis igazságtalanul akarnék fogalmazni, azt kellene mondanom, hogy a kötet legjobb írásában) ő maga hívja fel rá a figyelmet, hogy „Inkább utóbb, mint előbb, de rájössz arra, hogy a költészetnél fontosabb dolgok is léteznek. Egy jól sikerült szeretkezés, az egymás karjaiban való reggeli ébredés, egy kupa bor melletti anekdotázás esténként, hajnalig tartó vitatkozások az irodalomról, egy focimeccs, egy eksz- tázisos rockkoncert, egy-két kimondhatatlan, megfoghatatlan, misztikus pillanat...”, hogy aztán e költészetnél mind-mind fontosabb dolgok felsorolása után természetesen mégiscsak leírja, hogy Ás mégis...” s írja meg a továbbiakban a költészet talán legszebb dicséretét.

Ahogy Orbán János Dénes magasztalta a Münchhausen... fülszövegben Sántha Attila költészetét, úgy állítja (cserébe?) Sántha Orbán kötetéről ugyancsak annak fülszövegében, hogy „a Hümériáda korunk egyik legnagyobb költői teljesítménye, túllépés a modernen és a posztmodernen, az ezredvég újra magára találó emberének eposza”. Vajon nevessünk-e ezen a nyilvánvalóan, sőt nyilvánvalóan szándékosan túlzó (vagy hogy az egykori avantgardistákra

384