Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Martos Gábor: Baj van. Nincs baj
szöveg ígéri: „sámánkodás a szép szavakkal, dísz és dísztelenség, játékosság és komoly dolgok, humor és irónia együttes és egymásmelletti jelentkezése”. A szerzőnek saját kötetét bemutató elgondolása szerint - amit miért ne tekinthetnénk akár ajánlásnak is a részéről? - a Parázskönyv „bárhol felüthető, külön-külön és egészként is működtethető”, bár a kötet szigorú ciklusokba rendezett, s ciklusonként (többé-kevésbé) összefüggő versei némiképpen ellentmondani látszanak ennek az elképzelésnek. Valószínűleg nehéz lenne ugyanis külön és egyenként olvasva értelmezni például a Szikék ezüstje ciklus verseit, melyek furcsa, egy emlékkel, vagy talán magával az Istennel acsarkodva perlekedő kis képekből rakják egybe az életét a vonatkerekek alatt végző apa brutálisan véres halálának képeit, vagy akár az apa nélkül maradt költőnek az Istenhez küldött, a ciklust záró fohászét. Ráadásul egyes ciklusokon belül (mint például a Hallgatás miértre címűben, mely a Villongva szerzői „utasítást” viseli, s valóban eszázadi villoniádaként vezet a legeslegújabb testamentum című versig) Fekete még az azonos versformájú és rímképletű versekkel is az egyes darabok összetartozását erősíti. Az ugyanennek a ciklusnak a záró versében feltett (s tulajdonképpen egyúttal meg is válaszolt) költői (ál)kérdés pedig - „... mert semMire (?) vittük barátaim...” - megintcsak utal(hat) bizonyos generációs kérdésekre is... És itt akkor hadd álljak meg egy pillanatra, hogy szót ejtsek egy olyan jelenségről, mely részben talán össze is függ azokkal a generációs (kate- gorizálási) problémákkal, melyekre a bevezetőben utaltam. Az (erdélyi magyar) irodalom folyamatának egészét nézve ugyanis az egyes „generációs” összetartozások mellett az is látható, hogy nagyjából a hetvenes évek közepe- „a forma robbanása” (Mózes Attila) - óta az erdélyi magyar költészetben végigvonul egy olyan (mondjuk hogy „generációk feletti”) törekvés, melyet röviden talán a kimagasló mesterségbeli tudás megmutatkozásával definiálhatunk (gondoljunk csak a harmadik és a negyedik Forrás-nemzedékek szellemi köre kiemelkedő tagjainak - példaként mondjuk Szőcs Gézának és Kovács András Ferencnek - a szinte tökélyre fejlesztett verstechnikájára). Márpedig ezeket a mostani elsőköteteket olvasva ugyanezt a törekvést (sőt, leggyakrabban ennek már igencsak magasszintű eredményeit) tapasztalhatjuk: ezekről a fiatal lírikusokról már első jelentkezésük alapján bízvást megállapíthatjuk, hogy nagyon tudnak verselni, s mint ilyenek (az más kérdés, hogy más szempontok alapján esetleg már majd egy újabb „generációt” alkotva) szinte folyamatosan illeszkednek az erdélyi lírának ebbe a - mondhatjuk így- kimagaslóan „formaíves” vonulatába. • S ráadásul e fiatalok nemcsak tudnak verselni, de ezzel a tudással bátran mernek is élni: ennek a versformáló bátorságnak a talán legkirívóbb példája épp Fekete kötetében az alábbi (egyébként talán nem véletlenül éppen egy Mózes Attilának ajánlott versben található) meghökkentően merész, ám egyúttal, el kell ismerni, valóban tökéletes rímet eredményező sortörés: „Mint nagy párás harangvirág, / csukódik ránk az éjszaka. / A sötétből minden a fényre rág, nem fúrja mélyebbre magát készaka- / rva...” (Haza és haza). Ez a fajta játékos tökéletesség - mely ugyanakkor azonban természetesen tökéletes játékosság is - át- meg átszövi Fekete Vince kötetét: a szerző (éppúgy, mint Kelemen, részben Benő, és a legkiemelkedőbben László) lépten-nyomon elkápráztat hol verseinek zenéjével, hol rímjátékával, vagy éppen egy „ön383
