Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

összefelé, amíg észrevehetetlenné nem válik. Kishegyi Géza még január végén sem válaszolt levelére; nem hivatta. Ráadásul a postán előfizetett magyarországi folyóiratok is akadoztak. A januári Kortárs még mindig nem volt sehol. Ellenben február elsején megérkezett az Illés szekerénre kiutalt második előleg, 7.806 lej, és majdnem ugyanakkor betipegett Máté Imre. Ica a fejét fogta mérgében, kétségbeesésében. Imre befont az egyik karosszékbe, itta a kávét, a vodkát, szavalt és vicsorogva csikorgatta a fogát. Látta azt a fürge mókus címmel gyermekkönyve készült „kijönni”. Aversikéket mind elnyekeregte. Mit csinál a könyvtárosnő?, kérdezte meg kötelező érdeklődéssel János. Imre örömmel „fedte fel” apró, ritkás, sárgás-fekete, köves fogait: A köntárosnő? Kefél, ha van kivel. Mondok egy viccet. Mi az, kicsi, sárga, hason csúszik és rudat tart a kezében? Vietnámi katona keresi az aknát. Mi az, kicsi, sárga és repül? A vietnámi katona megtalálta az aknát. Ica borzongva, lúdbőrösen, két tenyérrel eltakarta arcát, János megbocsájtóan göcögött; ez a látogatás sem tart örökké. A Kortárs egyes száma csak februárban érkezett meg. Kishegyi Géza igazgató nem hivatta. Az e tényből is rá-rátörő csüggedtséget az Illés szekerén-előleg elköltésével hessegette el, riasztgatta. Délutánonként Icát kí- sérgette az üzletekben. Közben a Zsé birtoka formáján, mondanivalóján töprengett. A huszadik századi magyarság sorsának muszáj abból kikerekednie, méghozzá olyanténképpen, hogy valamennyi feldarabolt, megszállt, elnyomott nép magára vehesse. („Ezt már mondtuk!”) Adám és Éva, a Férfi és a Nő (nyilvánvalóan: nevüktől is megfosztva) fognak bolyongani a pusztán, a Pusztán. Zsé szakadatlanul a nyomukban lesz és hosszú csizmás, zacskósapkás katonáival gondoskodik arról, hogy tudják: kitaszítottak, kisemmizettek; halálukkal megszűnik létezni az a nemzet, az a nép, amelyből vétettek. „Nagy szavak, ó, nagy szavak!” Nagy Kálmán finn regényt fordított, (A szép disznó- pásztorlány), hozta dedikálni. Elmondta: a helyi lap, a Bányavidéki Fáklya részletet készül közölni a Kalevalából, és, ja igen, el ne feledje: tetszett neki János Korunkban megjelent recenziója, amelyet Kádár János (később: Bögözi) Fénycsíkok nyomában című könyvéről készített. Higgadt és objektiven odamondó, szögezte le. János legyintett: Semmi az. Eszemben sincs recenzenssé alacsonyodni. Tényleg nem szándékozott a más munkáiban kotorászni, váj- kálni, nem lesz ő Turka Gyurka. Senkinek a Turka Gyurkája. Elvégre, nem az irodalomból él; válogathat. A délelőtti műszak végén, a gyár előtt megint megvárta Mátis Béla. Legfrissebb detektívregényét hozta, olvassa már el. Átvette, átnézte és (az utókor ejnye-bejnyézésére is számítva) levelet fogalmazott barátjának. Felszólította: sürgősen hagyja abba a papírpocsékolást, mert „irgalmatlanul” tehetségtelen. A műveletlenséget már meg sem említi. Afogszt, foksznak, a lélek szót lélegnek, az előrét ellőrének írja, akár tíz évvel ezelőtt, megismerkedésükkor. Világos, hogy ez a levél a János lelgét (bocsánat: lelkét) évekre megmételyezte: kicsoda ő, Uramisten?, milyen jogon tör pálcát (lándzsát?) embertársai fölött. Ólomnehéz álmok lepték meg, kerítették be, fenyegették. Az egyikben szerzetes volt; bezártan élt és naponta hallotta viszik Szibériába. Nem fért a fejébe, miért pont oda? Kérdezgette társait, buzgón érdeklődött, választ azonban nem kapott. A kolostor, amelyben élt, végtelennek tetsző, keskeny folyosókat rejtett magában. Ablakot, világító testet sehol nem látott, mégis vakító fény árasztotta el a falakat, a mennyezetet, a kőpadlót. Helyenként műmárvány beugrók, úgymond: pihenők szakították meg az ódon,

25