Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Bokányi Péter: A láthatón innen és túl

története!” - szól Az amfora cserepei című vers. Egyáltalán minden világjobbító eszme sorsa, hogy „önnön megtestesülése, a mozgalom / renddé majd hivatallá értelmezi” (A nincs Ivan kapu).

Vigaszt csak a hit nyújthat, hogy e látható és riasztóan praktikus világ mögött ott húzódhat a másik, a „másfajta viszonyrendszer”, és ide a költészet képes lehet behatolni. A vers ebből a másik világból jön, és feladata, hogy oda is vezessen vissza, hiszen „Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon, / és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk” (Levél egy fiatal költőhöz).

Ebben a másik világban minden a helyén van, a műalkotás „haszna” itt lesz nyilvánvalóvá: bár az anyagi világban „nincs jobb érv egy hadseregnél... / De mi van akkor, ha nem csak egy időszámítás van, / s ha hosszú távon egy vers szétlőhet egy egész tankhadosztályt?” (A nép, az istenadta nép).

„Költő vagyok, mi érdekelne, / ha nem a költészet maga? / A névtelen megénekelve, / a szó teste, íze, szaga” - írja a szerző kötetnyitó Ars politica című versében. A „névtelen megénekléséról”, a költészet metafizikus voltáról szól A költészet hatalma című - a Kocsmában méláz a vén kalózt megelőző - kötete Orbán Ottónak, itt hangsúlyossá válik a vers anyaga, „a szó teste, íze, szaga”.

Ha a világ nem érdemli meg, hogy rá szót vesztegessünk, akkor a szó mondassák ki úgy, hogy ne vonatkozzon a külső, látható valóságra. Ennek egy lehetősége játszani kosztolányisan a nyelvvel.

Kosztolányi rímjátékai, rögtönzései soha kötetbe nem kerültek a szerző életében, Orbán Ottó közli ilyen verseit. Kosztolányinál a nyelvi játék eszköz, Orbán Ottó néhány versében cél: a nyelvi poén verssé válik. A kötetkontextus indokolja persze e művek kötetbe kerülését is, hiszen e mód a világgal szembeni magatartást jelez, ugyanakkor közel viszi e verseket az (éppen Orbán Ottó által is gyakran bírált) posztmodem nyelvbűvészethez. Orbán Ottó a nyelv nagyszerű játékosa - hogy idézhessük kedvencünket: „Most pedig én, az énekmondó, / lekapom a kalapom, / a kalapom, ami nincs, / mégis lekapom / a fejemről e lapon (költői alapon)” -, de kerültek a kötetbe olyan játékok, paródiák, amik ezt nem feltétlenül érdemlik meg (pl. A walesi pártok, Haragosi). A nyelvi játék jogosságát, uram bocsá’ művészi voltát nem vonjuk kétségbe, de a politikai aktualitásokra is ugró bökvers műfaja nem igazán egyeztethető össze számunkra a költészetnek a szerző által is vallott metafizikus céljával/jellegével.

A pusztán a nyelviségre koncentráló vers mindenesetre egy mód, ahogyan a szót a világ ellenében még használni érdemes, a másik pedig, ha az énen kívüli világ helyett a vers az énhez fordul vissza.

Dolgozatunk elején azt írtuk, hogy a világ letisztulni látszik Orbán Ottó számára, kimondatik, hogy mi az, ami nem célja életnek/költészetnek; megvalósulni látszik a rend, elválik fontos és lényegtelen. Megvalósulni látszik, hiszen a kötetben a világnak a higgadt tudással felfogott értelmetlenségét végig ellenpontozza a személyes sors vélt kilátástalansága: ez a belső rend, a valódi megnyugvás akadálya.

„Lesz talán, aki úgy látja, hogy lényegi ellentmondás van mindabban, amit mondok: hol a végtelen életre sóvárgok, hol meg azt mondom, hogy nem is olyan értékes ez az élet, mint amilyennek mondják. Ellentmondás ez? Meg284