Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - D. Molnár István: Lengyel költő Budapesten, 1916, 1917-1922
höz és hazafiságukhoz méltó dühvei védekeztek. Az árulás sem maradt el. Az ágyúlövedékek nem mindig robbantak, a hadseregnek szánt szállítások szabotálása fokozta a káoszt, elvette a hitet. Emlékszem a felhívásokra, a kitartásra buzdító szavakra, a reménykedés harsány jelszavaira, amelyeket egyre nagyobb betűkkel írtak a plakátokra: „Az Orosz Vörös Hadsereg már a Kárpátok túloldalán harcol! A lengyel bandákat napokon belül szétveri! Jön a segítség - egyesülünk!” A Jengyei bandák” Ekkor eló'ször ébredt föl bennem ellenkezés... Lengyel bandák nem léteztek. Már a háború előtt, hétéves koromtól figyeltem, hogy született a szürke egyenruhás Lövészek szövetsége... Hogyan jöttek hazafelé a Kárpátokból, gyakorlatról... A lengyel hadsereg olyan emberekből született meg, akiket a gyerek is látása és gondolkodása kezdetétől ismert. ... Saját földjükön ismertük a Lövészeket, akik később a Légiók katonái lettek. A hazafiakat: boryslawi értelmiségieket és munkásokat. Barátom, Wladek Buszynski két bátyját, a gimnazista Ludwikot és Stanis- lawot, akik egy napon estek el Lengyelországért az oroszok elleni harcban, miután előzőleg lövészmundérra cserélték a diákegyenruhát. Csecsemőkora óta úgy ismertem Wladek Masnowskit, a fémmunkást, mint bárkit a családomból... Ez a sértés felébresztett: Lengyelország, amely az idegen uralom bő száz éve alatt felkelőket, hősöket nevelt, nem bandákat hozott létre, hanem büszke önkéntes hadsereget, amely egy eszmét vallott: a függetlenség visszaszer- zéséét. Eleget figyeltem az osztrák hadsereget, amelynek katonáit pofozták, később pedig az oroszokat, amikor bevonultak Boryslawba. Értékelhettem a különbséget ők és a légionisták között, akik így szólították egymást: „polgártárs”... Hiszen belőlük alakult meg későbbi hadseregünk... Mindez elég volt ahhoz, hogy ne higyjek a hazugságban és sértésben. Akkor kezdtem résen lenni... És íme, néhány nap múlva futótűzként terjedt el a hár: „A bolsevikok vereséget szenvedtek, visszavonultak a Kárpátok alól...” Én pedig - megláttam a Budapest utcáira bevonuló román hadsereget... Harsány volt, a sorok élén trombitált, mindvégig, amíg az utcákon masírozott... Rudek bátyám meg saját civilruháját odaadta két vörös hadseregbeli magyar fiúnak, akik az ellenség elől menekültek... Ezzel járult hozzá a népek sz abadságharcához... Más harci érdemei nem igen akadtak. Talán az, hogy az osztrák hadseregtől minden elképzelhető módon távol tartotta magát. Úgy, hogy végül a hírhedt „szim-szim” (az ukránban: hét-hét) elnevezésű, vagyis hetvenhetedik ezredből, amelynek jórészt csak bojkó népcsoportbeliek szolgáltak, kidobták... Marólúgot öntött a talpa alá, amikor a frontra kellett volna masíroznia... Krétát és vazelint evett... Inkább a gyomrát rongálta, minthogy odaadja az 261
