Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció
szinte teljesen aláveti magát annak. így például míg az országban a kommunisták „bilincsbe verik” a gondolatot, az emigráció ahelyett, hogy a külhonban megmentett gondolatszabadságot állítaná szembe ezzel - inkább olyan szellemi terméket állít szembe ezzel, ami, ha nem is épp úgy, de mindenképpen hasonló mértékben leszűkíti a horizontot. Ez a POLREÁL.* A kommunista „szocreál” közeli rokonságban áll a „polreállal”. Mindkettő' elveti az esetek egyéni megítélését a kollektív bölcsesség nevében. A reálkommunizmus arra tanít, hogy csak az reális és helyes, ami a szocialista (kommunista) párt érdekeit szolgálja, a polreál azt tanítja, hogy csak az reális és helyes, ami a lengyel nemzet érdekeit szolgálja. Itt viszont véget is ér a közeli rokonság. Míg a reálkommunizmus a világ minden nemzetére kiterjeszti akcióját, a polreál csak egyetlen nemzet akcióját helyezi szembe ezzel. Míg ahhoz kétség nem férhet soha, ki szabja meg a reálkommunizmus irányelveit, abban soha nem lehetünk biztosak, ki dönthet valójában a polreál irányelveiről, s egyúttal arról, helyesen állapították-e meg a nemzeti érdekeket, ki határozza meg a mindenkori alapigazságokat, amelyeket nemegyszer a szent dogmák rangjára emelnek. Magától értetó'dó', hogy a kommunista uralom alá került országokban kialakult helyzethez képest az emigrációban joggal beszélhetünk szólás- szabadságról. Ha viszont a kifejezés szabadságátvizsgáljuk, ez a gyakorlatban nem mindig adatik meg, ha a kötelező' polreálnak minden valóban lényeges kérdésben, alapvető' dolgokban ellentmondó nézetek kifejezéséről van szó. Nem akarom most itt egy szuszra felsorolni mindazokat a fontos problémákat, amelyek esetében a polreál szabályai szerint nincs helye kritikának, csak egyetértésnek. Az elvi kérdésekben való egyetértés, vagy ha valakinek jobban tetszik: a vitára nem bocsátható nemzeti ügyek mennyisége, ami megkülönböztet minket a szabad világ más társadalmaitól, még a mostani kollektív gondolkodásmód légkörében is - nem új fejlemény. A lengyel „lázongásra” és „viszálykodásra” szoktunk panaszkodni. Valójában, ha más nemzetekhez hasonlítjuk magunkat, megállapíthatjuk, hogy már jó ideje a világ egyik leg- fegyelmezettebb nemzete lett belőlünk. Ez kétségkívül az évszázados rabság és a helyzet által kikényszerített egysíkú politikai gondolkodás következménye. Ezek a kérdések túlságosan közismertek ahhoz, hogy tárgyalnom kellene őket. Ezért anélkül, hogy közelebbről megvizsgálnám a nemzeti fegyelem problémáját, objektíve kijelenthetem, hogy már a felosztás időszakában, főként az akkoriban elterjedő nacionalista eszmék hatására bekövetkezett Lengyelországban a nemzeti eszme jelentős mértékű „dehu- manizációja” és „átpolitizálódása”. Ettől kezdve az „ember” helyét egyre inkább elfoglalja a „lengyel”. Talán érzékelhetjük ezt a folyamatot, ha egybevetjük a lengyel irodalmat a XIX. századi orosz irodalommal. Míg az orosz irodalom főhőse az ember volt, a lengyel irodalomban mintha nemegyszer csak ürügyként szolgált volna, és ott rejtőzött mögötte az igazi hős - Lengyelország. Ezért világszerte nagy tetszéssel fogadták a nagy orosz irodalmat, mert az *Nem akartam Mackiewicz talán legjellemzőbb, a kötetben igen sokszor előforduló neologizmusát körülírással helyettesíteni. „Lengyel nemzeti reálpolitika” értelemben használja a szót, nem kevés iróniával (a ford.l. 242
