Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő

iratai. Azt mondja, hogy az elmúlt korok lélektani befogadása elmaradt, a következtetések levonása nem történt meg. Helyette - folytathatjuk a kíméletlen gondolkodót - a transzcendenciába, vagy az éppen „korszerű” ideológiába vetett hit kísért újra meg újra. Ennek legmeghasonlottabb példányait az 50-es évek marxizmusa termelte ki: ők hittek egy tudományos elméletben, hogy az elvek és valóság közötti szakadékot áthidalhassák.

Ami a hunokat illeti, rossz hírüket örököltük. Az avarokat követően vetélytárs nélkül lettünk az ázsiai barbárok jogutódai. Bogyay Tamás bizonyítja, hogy itt is kettős mércével találkozunk: az avarok rablóhadjárataival szemben, Nagy Károly frankjai csupán a győztes megérdemelt jutalmát vitték magukkal kocsiszám Avaria kifosztásakor. A portyázó magyarok megjelenése Európában hasonló riadalmat keltett, mint Attila vagy Baján harcosaié. Egyesek az apokalipszis lovasait vélték felismerni bennük, mások a vérivó elődök egyenesági leszármazottait. A bélyeg máig rajtunk: a közelmúltban is hallhattuk, hogy ki a hunokkal Ázsiába, a jószomszédság bíztató jeleként. De vethetjük szemünket Nyugatra, a kultúrált megfogalmazások hazájába. Az öldöklő Lech mezei viadal ismertetése után, ahogy Fischer - Fabian írja, a német tankönyvek tapintatosan közlik a lényeget: „Nagy Ottó megsemmisítő csapást mért a magyarokra és ezzel megmentette a nyugati világot.” A civilizációt a barbarizmustól, Európát Ázsiától. Fölösleges szaporítani a szót. Az ítélet, az alaptörténet erkölcsi felfogása könyörtelenül megjelenik Raffaellónak, egy a Vatikáni palotában található festményén. Többet is közöl a szavaknál a kép, amely Nagy Leó pápa találkozását örökíti meg Attilával Róma falai alatt. A nyugati világ emelkedettséget, méltóságot, kiegyensúlyozottságot, arányt és mértéket árasztó képviselőivel szemben ott kavarog, tekereg a hunok vad, erős, robbanékony, nyughatatlan és kiismerhetetlen hordája. Allegro barbaro. A hun mítosz még borzalmasabb látomását állítja elénk egy spanyol festő (Ulpiano Checa y Sanz), amint Attila és hunjai zsákmányukkal keresztülvágtatnak Európán.

Miután a hunokat hol valóságban, hol mitikus elődeinknek tekintettük, és tekintette környezetünk - népnevünk elterjedése is mutatja, - érdemes komolyabb figyelmet fordítani ezekre a kellemetlen előítéletekre. A rossz hitünkből származó ellenszenv nem forrása ugyan vereségeinknek, de mindig kapóra jön, ha igazságtalanságokat kell igazolni velünk szemben.

Hírünk természetesen változó. Szent István birodalma nemcsak szerves része a keresztény világnak, de tekintélyes tagja is. Első királyunk megnyitja a jeruzsálemi zarándok és kereskedelmi utat, levelezésben áll a kor lelki megújulásának vezéregyéniségével Odyloval, Cluny apátjával. Életrajzírója, a bencés Iotsaldus, mint Európa keleti felének nagy királyáról emlékezik meg róla. A műveltséget tekintve hihetetlen gyorsasággal érjük el az európai élvonalat. Ezt talán jobban jelzik kis falusi templomaink Csempeszkopácstól a Székelyföldig, mint a nagy reprezentatív építkezések Esztergomban vagy Fe- hérvárott. Magyarországon a művelődési eredmények nem igazán részei a nemzettudatnak. Gyakoribb, hogy a hajdani építmények romjai fölött a francia gótika, netán az itáliai reneszánsz szépségéről sopánkodunk. A honi művészet- történeti irodalom egyik bosszantó sajátossága, hogy a honfoglalók ötvöseitől az izmusokig nem képes önálló teljesítményt feltételezni a magyarságról. Stílusokban és hatásokban gondolkodik, a modernizmus fáitól nem látja a

201