Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő
Hírünkről hamvunk A földkerekség legszelídebb tudósainak egyike, Konrad Lorenz úgy vélte, hogy a felvidéki magyarok azért hordják pompás népviseletüket, mert ezzel bosszantani akarják a szlovákokat... Bár később módosította álláspontját, az eset jellemző a magyarság megítélésére. Némi csüggedéssel megállapíthatjuk, hogy már akkor rossz hírünk volt, amikor még senki sem ismert bennünk Európában. Rossz hírünkről a hunok gondoskodtak, helyesebben a hunok viselt dolgait megörökítő krónikások. Bóna István hívja fel rá a figyelmet, hogy Ruga és Attila népéről azok hagyták ránk a tudósításokat, akik a vesztes oldalon álltak. A megvertek, a szolgasorba kényszerítettek, a kifosztottak. A megalázottak és megszomorítottak. Elfogult ítéleteiket az utókor történet- írása szinte kritika nélkül vette át. Már az ókorban tanácsos volt a műveltség fitogtatására bizonyos toposzok megismétlése, ami a klasszikus auktorok idézését tette kötelezővé. A tudományos tévedések rendkívüli életképességét jelzi, hogy a civilizált - barbár ellentétpárban elhelyezett népek közül a második kategóriába kerültek máig nehezen mossák le magukról az előítélet ejtette foltot. A latin barbarus: külföldit, műveletlent jelentett eredetileg, de használták a vadság, durvaság megfelelőjeként is. A kifejezés erkölcsi tartalmát tekintve lehetetlen megindokolni, hogy mennyiben különbek a véres gladiátorjátékokban gyönyörködő, időnként keresztényeket vadállatokkal széttépető, rabszolgák tömegét keserves kereszthalálra ítélő rómaiak a hunoknál. Talán azért állnak az utókor szemében fölöttünk, mert mondjuk a galliai hadjáratról Julius Caesar hagyott hátra beszámolót és nem a gallok. Tagadhatatlan: a rómaiaknak nem csupán légióik és arénáik voltak, de Lívi- usuk, Horatiusuk, Tacitusuk is, amint a németeknek Heisenbergjük, Kara- janjuk, Heideggerük - és krematóriumaik. Az általános emberi vérszomjat a kulturális teljesítmények emlegetésével szokás mentegetni. Bármilyen terjeszkedőnek, agresszívnak mutatkozik is egy nép története során, a megfelelő színvonalú tudományos és művészeti eredmények felmutatásával civilizáltnak számít. Mi több, az emberi haladás élharcosának. Az amerikai földrész részben kiirtott, részben rezervátumba kényszerített indiánjait azonban kétséges, hogy vigasztalná a tudat, miszerint a magasabbrendű európai civilizáció oltárán hozták meg szükséges áldozatukat. Az etika tudományának, az erkölcsi irodalomnak a fejlődését az emberiség mindig szívesen tévesztette össze önmaga tökéletesedésével. Nem fölösleges megjegyezni, hogy az ókor szabadokra és rabszolgákra felosztott világa, vagy a rezervátumok, egy-egy előállomását jelentik a 20. századi táboroknak. A visszatérés mítoszának lehetünk tanúi. A véres rítusok időről-időre megismétlődő részesei. Eliade az örök visszatérés fogalmát Nietzscheiéi eltérően használta, az archetípust Junggal szemben „idő fölötti mintaképként” határozta meg. Nyomdokain haladva eljutunk az örök lágerek éppen aktuális megjelenési helyére. A Capuától romába vezető úton, a KZ-n keresztül a gulagokig, szembesülve az emberi természet megdöbbentő állandóságával. Kiemelhetjük a történetiségből a lényeget: a visszatérést. Valójában fajtánk soha nem volt hajlandó az önmegismerésben olyan erőfeszítésekre, mint az önigazolásban. Utóbbit a népek nemzeti történetírás címén fejlesztették tökélyre, és gyakorolják évszázadok óta. Jung álláspontja felér az ember, a nembeli lény elleni vád200
