Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő

kozódás összes eszközétől megfosszák a magyarságot. Háborút hirdettek a nacionalizmus ellen.

Küzdelem a nacionalizmus ellen

Illyés a hetvenes évek végén - betiltott könyvében - hangot adott aggodalmának, hogy a nacionalizmus lényege nincs tisztázva, a szó nincs egyértelműen lefordítva magyarra. Bibó (Huizinga nyomán) megkülönbözteti a közösségi tudat természetes kohézióját: a patriotizmust - a nacionalizmustól: a kártékony, agresszív, uralmi elemektől.

Különös a szavak átváltozása, kivérzése, elhalványodása az időben. Az első magyar irredenta gyűjtemény 1920-ban jelent meg. Szerzői között ott találhatjuk Gárdonyit, Tóth Árpádot, Cholnoky Jenőt, Lykát, Herczeg Ferencet, Hevesi Sándort, Krúdyt, Babitsot és az antológia összeállítóját Kosztolányit. A Vérző Magyarország „irredentáira” a szó mai tartalma fenntartással alkalmazható, legalábbis.

A nacionalizmust a Pártélet kisszótára (1984) a következőképpen határozza meg: „a nemzeti kérdés burzsoá felfogásán alapuló ideológia és politikaMielőtt tovább haladnánk a számtalan apró ékkövet és brilliáns megfogalmazást rejtegető könyvecskében, érdemes felidézni, hogy a szocialistának nevezett világnézet, a lelki és fizikai terror mellett, egyértelműségének köszönhette tagadhatatlan sikerét. Tökéletesen kielégítette a tömegek egyértelműség-igényét, világosan megadta a tájékozódási pontokat. Bonyolultnak talán nem mondható szellemi felépítményében biztos kézzel jelölte ki az események, jelenségek helyét. Ez nagyjából így hangzott: a jó az, ami szocialista; a rossz az ami kapitalista, ne adj Isten imperialista, mert az maga a pokol. Miután a szavak értéktartalmát nem valódi jelentésük, hanem a szocialista frazeológiában (figyelemre méltó jelzős szerkezetekben) elfoglalt helyük adta, nem maradt más hátra, mint ezekkel megbélyegezni a nemzeti érdek képviselőit. Ma a nacionalista mellett, az antiszemita, a kirekesztő, a cigányozó, a kisebbséggyűlölő van forgalomban hasonló célzattal és eredménnyel. Mindez könnyedén sulykolható volt a nagy tömegközlők segítségével. Nem a minőségről van szó, ahogy néhány nyomasztóan okosnak éppen nem tűnő médiokrata hinni szeretné a hatást illetően, csupán a mennyiségről: a nyilvánosság döntő részének uralásáról. Az eszközök birtoklásáról, a hatalomról.

A Pártélet szótára így folytatja: létezik jó és rossz nacionalizmus. A jó a nemzeti függetlenségért, a társadalmi elnyomás ellen küzd ... az imperialista elnyomással szemben. (Elnyomás egyféle van: imperialista.) Akísértésbe esést elkerülendő a kötetecske közli, hogy Európában a nacionalizmus „egyértelműen reakciós célokat szolgál”, és szembe állítja vele szociálisa hazafisá- gunkat és internacionalizmusunkat”.

Előbbi a szoc. embernek „saját hazája és a szocializmus iránti kettős, de mégis egységes elkötelezettsége”, a dialektikus fából vaskarika szerint. (Utóbbi a nagy SzU iránti még egységesebb elkötelezettségesebbség.) A lényeges ismét az, hogy „hozzá tartozik a harc mindenféle nacionalizmus ellen.”

Különösen a Jnarmadik utas nacionalizmus” ellen, ahogy az MSZMP máig nem szürkülő határozatainak és dokumentumainak gyűjteménye mondja,

197