Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Kérdez az idő
„igazságelméletek” szerint.) A közös legendáriumba kerültek a vereséget győzelemmé változtató Lehel kürtje történettől, a végvári vitézek énekein, a kuruckor költészetén át (ha Thaly Kálmán be is segített), 1848 dalai csakúgy, mint utóbb a pesti viccek. Erre érezhették rá ösztönösen 1919-ben a proleárdiktatúra kultúrfelelősei. És megteremtették az alig pár hónapos idétlen színjátékkal együtt annak álmitológiáját, a modern propaganda eszközeivel. Versek, cikkek, kiáltványok, plakátok, röplapok, nóták készültek futószalagon. Pörgött a vörös híradó. Üde ajkakon zengett mámorosán a dal: lányok akarták megmondani Kun Bélának magának, hogy őket is sorozza be bakának. Az irodalmat, a polgári erkölcs fölösleges vívódásait elkerülve, államosítani óhajtották, íróstul. Krúdy, A bolsi című kis remekében számol be a nemes törekvésről. Az írás főhőse ismét az a bizonyos „Kun Bélcsi”. „Egy jelentéktelen külsejű, drappszínű ruhás, kiült nadrágos, kifogásolható gallérú, fiatalember”, aki bejelenti, hogy az irodalmat központosítani fogják. „A könyveket ezentúl a szovjet adja ki és ezért holtig való megélhetést biztosít az íróknak.” Az írók „szocializálására” tett erőfeszítéseket a Vörös könyv 1919 lapjain is nyomon követhetők. Az írói Direktórium pénztárának számlái arról tanúskodnak, hogy a méltán elfeledett kis senkik siserahada mellett - akiknek minden korban az ideológiai szegődés hoz legjobban - néhány nagy nevet is megpróbáltak megnyerni. Leginkább a népi Móricz után ácsingóztak. Szerették volna megszerezni cégérnek a Tanácsköztársaság címen futó vállalkozás fölé. Tulajdonképpen a felvásárlásával kísérleteztek, talán a vidéki Magyarország megnyugtatására. Jellemző, hogy a dicsőséges 133 nap álmitológiája később a „Bors Máté” jelenségben összegződött, amint a magyar arisztokráciáról kialakítottt kép a Mágnás Miska Pixijében és Mixijében. A történelmi múlt deheroizálási szándéka még az olyan vitathatatlan értékeket sem kímélte, mint az Egri csillagok. A közismert film egyik jelenetében Dobó tántorog részegen, aminek eredetét bajos lenne a regényben fellelni. A,kisebbségi” politika is eltorzította a mű eredeti arányait és hangsúlyait, nyilván a művészi szabadság jegyében. A diktatúrákban az írók, művészek jelentősége megnő, ugyanis az ő hallgatásuk és megszólalásuk törvényesíti a rendszert. Az értelmiség legitimizáló szerepe nem újkeletű. Már a reneszánsz Itália városállamaiban felfedezhetjük a jelenséget. A felkapaszkodott zsoldosvezérek előszeretettel gyűjtötték maguk köré koruk legkiemelkedőbb alkotóit újsütetű uralmuk igazolására. Hunyadi Mátyás udvarának fénye, művészei, tudósai - utóbbiak közül különösen Thuróczy, Bonfini és Ransanus - is a király parvenüségének, kétes származásának hírét hivatottak ellensúlyozni. A legújabbkori diktatúrák még kevésbé nélkülözhették a szellemi támogatókat. A demokráciában ennek fordítottja történik. A szavazatokkal uralomra jutottaknak nincs többé szükségük középszerű literátorok és filozófusok seregére - az értelmiség „derékhada” éppen ezért nyomult be a hatalomba -, véleményük lényegtelen, lázadásuk nevetséges szalonlázadás. A manipuláció korában a médiokrácia a hatalom partnere. Amennyiben érdekeik, netán gyökereik azonosak: szövetségük megbonthatatlan. Külön bája a dolognak a szóhasználat. Az emberi létet az elviselhetőség határáig nyomorító diktatúrák idején általában elszaporodnak újságok címén, könyvek borítóján a nép, a föld szabadságára utaló jelzők, az egyenlőséget éltető ötletek. A tömegmanipuláció 195
