Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Szitákánt Mahápatra: Költészet: az alázatosak bátorsága

pedig ott lappang az anya öröme, aki valami olyasminek ad életet, ami eddig még nem létezett.

A költészet ott kezdődik, amikor az átszűrődó' élmény visszatekint magára. A költészet a szavak remegő kezében akarja tartani őket imádkozva, hogy minden élmény tárja fel a lelkét. Ott áll előttünk, nem mint egy sámán, hanem mint egy gyermek imára kulcsolt kézzel. Mivel a szenvedélye az, hogy tökéletesen megértse létünk tűnékenységét, annak minden kérlelhetetlen szomorúságával és felülmúlhatatlan varázsával együtt. Állandó homályban tapogatózik, és a homály nem akar kitisztulni. Törékenysége egy félig kimondott csodáé.

Számomra a költészet egyértelműen bátorságot jelent, a félelmem nem ismerését. A költészet minden félelemtől felszabadít bennünket - az állatoktól, emberektől, istenektől, démonoktól, még a magunktól, az alábbvaló, gyarlóbb lényektől való félelmünktől is. És semmi sem jellemzőbb korunkra, mint a félelem. A félelem árnyékában a szavak jelszavakká vagy szónoki fordulatokká silányodnak, a félelem álruhába bújt kifejeződéseivé lesznek, mint az a magányos ember, aki a sötét utcán hangosan énekel, hogy megnyugtassa magát.

Számomra a költészet ugyanakkor alázatot is jelent. Az alázata két forrásból táplálkozik. Abból az elhatározásából, hogy világegyeteméből senkit se hagyjon ki, hogy visszautasítsa, hogy bármiféle piedesztálra állítsák, és hogy inkább a többiekkel egy sorban, a földön álljon. Az alkotásban rejlő önző öröm minden formáját feláldozza annak érdekében, hogy a többiekben felidézze, és egyúttal velük együtt élje meg az emberi lét alapvető nagyszerűségét. Alázata abból a felismerésből is ered, hogy amit mondott az nem teljes mértékben azonos azzal amit mondani akart, és talán már mások is mondták előtte, míg amit valójában mondani akar, az talán jobb, ha örökre elmondatlan marad. A költészet ezért az alázatosok bátorsága. Sebezhetősége és alázata egyben erejének forrása is, amellyel fellázít és megvigasztal.

Ha egy jó vers telve van bizonyos alázattal akkor benne valamiféle csendes fájdalom is a szavak iránt. Csaknem olyan, mint amit a fazekas érez az agyag iránt vagy az egyszerű ács a fa iránt.

És az emberi szenvedés hatalmas tárházából a vers nem kölcsönöz keserűséget, csak együttérzést és érzelemmentes eltökéltséget a remény iránt. Az aratással törődik csak és közömbös a történelem iránt. Az Istenek minden bezárt ajtaján hajlandó lenne bekopogtatni hogy választ kapjon, amikor egy hangyát eltaposnak. Azért imádkozik, hogy két fűszál nőhessen ott, ahol korábban csak egy nőtt. A leghőbb imája az, hogy minden olvasó, minden ember váljon költővé.

Számomra egy vers nem kaland, vagy az ideák harca. Nem a lét és a valamivé válás metafizikája érzelmének szociológiája. Kísérlet arra, hogy megkapaszkodjon a tovatűnő pillanatokba vésett élményekben. Arra való, hogy felfedezzük az emlékezés és képzelet erejét és nagyszerűségét, amelyek egy eseményt vagy érzést az örökkévalóság számára megőriznek. Arra való, hogy unalmas hétköznapiságát misztériummá és csodává változtassuk, hogy az egyedi univerzálissá váljon, és az egyén érzéseinek kicsiny, éles miniatűrje egy korszak jellemző tablójává váljon.

Korunk arra tanít bennünket, hogy ingerült elutasítással viseltessünk a

137