Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Pusztai János: Önéletrajz

véleményen volt; elutasította. A nyájas olvasót véletlenül sem kötik le a kezdő toliforgatók sirámai, nyügölődései. A köldökünket zárt ajtók mögött nézegessük, hogy ne botránkoztassuk meg embertársainkat, elvtársainkat, de még házastársunkat sem. Ha lehet. Ha mód van rá. Ha fürdőszobával rendelkezünk. Lehetőleg kettővel. Naggyal meg kicsivel. A nagyobbikba lehetőleg szereltessünk be bidét is, tetszik tudni, olyan alfél-mosót, pinamosót na, ha már így kiszedi belőlem a szót. János, mivel akko-riban még nem ismerte a délutáni alvást, a „hácsikálást”, el-elbóbiskolt a Zsé birtoka fölött. Megesett, hogy tizenhét órától húsz óráig két mondatnyi szövegnél többre nem futotta erejéből. Makszim Gorkijjal vigasztalódott; neki is háromszor hatvan perc kellett az Okurov városka „elindításához”. („Mintha ismételném magam!”). A „bénáskodás” idején bukaresti élmények foglalkoztatták, zaklatták fel. Fontos magyar személyiségek többször panaszolták, hogy a román hivatalosságok „erkölcstelen ferdítésekkel” kísérleteznek. Olyasmivel például, hogy konokan beszivárogtatják iskolázatlan, elcsökevényesedett közvéleményükbe: a „romániai magyarok” magyar anyanyelvű „románok”. Semmi többek. Szász neki- hevülten méltatlankodott Jánosnak, hogy a közel múltban a Luceafarul (Hajnalcsillag) című irodalmi lap egyik „munkátskája” kapcsán őt is besorolta ebbe a fából vaskarika-csinálmányba. Tiszteletdlja elutasításával tiltakozott. Persze, hiába, hiszen e veszettül burjánzó kérdés sokkal mélyebb, kiterjedtebb, szövevényesebb gyökerű, mint hihetnénk. Szovjetunióbeli újságok is nevezték már magyar anyanyelvű román írónak. A nemzetiséget összekeverték a társadalmi állapottal. Az, hogy szovjet író, társadalmi állapot, esetleg az sem. Jugoszláv partizán, csehszlovák úttörő, szerbhorvát nyelv - huszadik századi képtelenségek, zagyvaságok, de nincs kizárva, hogy kitervelt „konkoly-utánvetések” a tiszta búzában. Akkor lepődsz te majd meg, mondta az ingerlékeny, szakállas („szőrmék”) Szász Jancsi a hallgatag, bajuszos („harcsabajuszos”) Jánosnak, amikor regényeidben Nagybányát csak Baia Mare-nak, Szatmárnémetit Satu Mare-nak, a Szamost Somes-nek, a Dunát Dunarea-nak nevezheted. Nem fogsz különbül járni a Virágheggyel és a Keresztheggyel sem. Ide süss: Baia Mare-ban sürgönyt (telegrama) kaptam, hogy gyorsan (iute) utazzam Satu Mare-ba, mert szüleimnek (parintii) megellett a tehenük. Vonatra (tren) kaptam, vágtattam (am fugit), Ritul Mare-ig (a Nagyrétig /a cenzúra által törülve/) meg sem álltam. Hát otthon kiderült, hogy a borjúnak hat lábacskája (sasé picioruse) van, négy a hasán, kettő a fején (pe cap). Bánatomban autóstoppal hazatértem Baia Mare-ba, átmentem a Sasar-on (a Zazaron /a cenzúra által törülve/) és felkapaszkodtam (m-am suit) a Dealul Florilor-ra, hogy onnan (de a colo) a Dealul Crucii csúcsára (pe virf) szökjem (sa fug), szökkenjem (sa sár). Meglehetősen rágós szövegeidben már a fordítás is benne lesz, hogy a „sajtófelelős” (a cenzor) ne nyúlkáljon folyton a szótár után. Az ő keze, karja (mina, bratul) sem motolla. János huzamosan kacarászott, („heherészett”) Szász kedélyes, átható szagú slibovica-féldecikkel megöntözött elmélkedése közben nem feledte: azelőtt nap Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója barátian rászólt: vágódjon be újságírónak az Előréhez; ott a helye, nem a termelésben, rögtön fel is kapta a távbeszélő kagylóját, tárcsázott, hallózott Szilágyi Dezső főszerkesztőnek, szervuszolt, hogyvagyolt, azután valami valószerűtlenül éteri, sima-könnyed szövegeléssel a tudomására hozta: éppen az irodájában tartózkodik Pusztai

127