Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
egy másik, a betoppant kalandrokonhoz nem is hasonlító csendes idegen, mintegy magának mormolta: - volt ő Róza is, Anna is, Ilonka is, meg még ki tudná ki minden egész Ariádnéig----amilyen nyílt volt másként, a nevét m indég rejtegette - ej, ti ezt úgysem értitek — egy profán hang megjegyezte: - könnyen lehet, amilyen balga volt, 8 maga sem tudta hogy hívták . . . (nekünk unokáknak persze felderengett, hányszor faggattuk, mondd hát, mondd hát, mi az igazi neved, mire 8 csak annyit válaszolt: ó, ha én azt tudnám, s fricskát pöccintett kiváncsiskodó orrunkra - ám mi, mintha becses titkot őriznénk, a világért se szólaltunk volna meg)- igen, igen, az 8 idejében néha tíz nevet is adtak a matrikulában az újszülöttnek, a rokonok, a keresztszülők, az eszményi személyek után - apám történelemtudósi igazolására azonban Gazsi bácsi már csak legyintett, anyám meg, a megbillenni készülő' mérleg nyelvét kiigazítandó, s egyben a varázsest tündérporát letörölve figyelmeztetett: - most szépen nyugovóra térünk, aztán majd holnap . . . kis tanakodás Marival, hol helyezzék kényelembe a vendéget, végül megegyeztek, anyám húgommal, Gazsi bácsi apámmal alszik egy szobában, nekem meg a keskeny ülésű, annál magasabb hátú (a támla tetején eszter- gályozott polc a porcelán kutyák és balerinák számára) kanapén jutott fekhely az ebédlőben. Másnap későn ébredtem, s szemnyitáskor a szokatlan fekhelyen hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Első éber pillantásom a szemben lévő olajképre esett, a ráma üres, kissé foltos vásznak keretezett----alatta a padlón halomban h evert a lepattogzott olajpikkely. a külvilágot kirekesztő jégvirágos ablak mögött villámszerűén eszméltem: és Gazsi bácsi? hogyan, mikor kerekerekedett útra, még éjjel, vagy pirkadat előtt, senki sem tudta (hacsak Mari nem, aki mindent tudott, ám azt is, mikor jön el ideje tudása közlésének), igaz, senki se tette szóvá, akárha itt se járt volna, akárha semmi se történt volna, a jégvirágos ablakon leheletemmel tenyérnyi foltot olvasztottam, még a szántalpak nyomát is ellepte a porhó, az erőre kapott szélvihar bendőjéből tisztán hallottam a lónyerítést, s ekkor felrémlett előttem egy valamikor, nem sokkal nagyanyám halála után betoppant vándorfestő alakja, arcát épp úgy nem tudtam volna felidézni, mint a csak tegnap látott nagybátyámét, és talán nyurgább is lehetett, kevesebb szavú, mint ez a telivér világjáró, de puhazöld fácántollas kalapja, s ahogy az kissé jobbra billent, de a mozdulata, a szemhunyorítása, de a nagy világító fogai----------h a a kiürült, díszes külföldi címkével hivalkodó borospalackba Mari nem tölt ecetet, mintha itt se járt volna, mintha semmi se történt volna, de a selyem báliruhát még láttam egyszer évek múltán, úgy esett, hogy anyám az előszobában a használhatatlan holmit őrző garde-robe szekrényben valami foltozni való vásznat keresgélt — hát itt van! - dobbant meg szívem, kezemet a selyem mágnesként vonzotta, és éppen csak tapinthattam hízelgő habját, mikor anyám rámszólt: - ugyan, hová vennél fel ilyen fényűző . . . 120
