Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Bokányi Péter: Az esszé bölcsessége
zumtanulmányai” tehát ezek a szövegek, hanem a laboratóriumot kinőtt, a kísérletek eredményeit alkalmazni akaró, saját útját megkezdett felnőtt emberéi: a tudomány tényei kitörhetnek az öncélúságból, valós értelmük válik nyilvánvalóvá Horkay Horcher esszéiben; ti. az, hogy az életet segítik. Bár a címek kritikákat, filozófiai tanulmányokat ígérnek, a tudomány tényei csak másodlagos szerephez jutnak az esszékben; a vizsgált problémába - legyen az filozófiai, irodalom- vagy művészettörténeti - a szerző önmagát, önnön kíváncsiságát/problémáit vetíti, következésképp az Utazás Abbáziába szövegei az esszének valamiféle áttételesen személyes változatát képviselik. Az írások „formája” a szaktudományé; az elemzések szakértőek, pontosak, ha úgy tetszik „irodalomtudományosak”. Az alkalmazott beszédmódban már megnyilatkozik a személyesség: a szövegek azt engedik hinni, hogy a társalgási nyelvnek mégiscsak létezik egy olyan „fentebb”, változata, ami nem fulladt még bele a szaktudomány zsargonjába, s mégis lehet rajta keresztül tudásról szólni. Társalgási nyelvnek neveztük Horkay Horcher Ferenc stílusát, minthogy az esszék maguk is „társalkodóak”. Kérdeznek, kíváncsiak, tanulni akarnak: a beszélgetés partnereit a válaszkeresés igénye válogatja. Háromszor három esszét tartalmaz az Utazás Abbáziába, s az írások ilyetén elrendezése is a tanulás folyamatára utal. Az első három esszé a kiindulópont, ezek a gondolkozás megindítói. A következő hármas (Kosztolányiról, Ottlikról, Lengyel Péterről) a támpontok megtalálását jelzi, míg az utolsó három szöveg a korábbiak eredménye: az a szerző írja őket, aki megbizonyosodott a megkezdett út helyességéről, s azon következetesen, magabiztosan elindult. Horkay Horcher számára - miként nemzedéktársainak többsége számára is - egyik legfontosabb kiindulópont Hamvas Béla. „Szubjektív emlékekben” fordul szembe az egykori ideállal, mivel „ez a látszólag a mindennapi gondokra felelni igyekvő filozófia (ti. Hamvas Béláé BP.) a válaszadás olyan általánosságába kénytelen húzódni igazsága védelmében, ami épp a mindennapok gyönyörködtető variabilitását, esztétikumát oldja fel és szünteti meg.” A mindennapok tehát „gyönyörködtető variabilitással és esztétikummal” bírnak Horkay Horcher számára. Esszéi éppen arra vállalkoznak, hogy megtalálják a módját annak, hogy a mindennapokat általában ilyennek lehessen látni. Nincs szó a való világ tagadásáról, tudomásul nem vételéről: a világ van, olyan amilyen, változtatni rajta a szerző pozíciójából (s valószínűleg már más pozíciókból is) képtelenség; tény tehát, márpedig a tényeket - ahogyan a szerző a Lengyel Péter-esszében írja - tudomásul kell venni „egymás mellett” és nem értékelni. A látható világ, az ún. valóság bántó tényeinek tudomásul nem vétele a remete heroizmusa; de a Hamvas leírta Hyperion-lét nem lehet életstandard. A világban élni kell - ami az egyénen múlik, az ennek az életnek a minősége, az, hogy akar-e boldog lenni ebben a világban úgy, hogy meglátja a „mindennapok esztétikumát”; „Hogy nagyvilági érzés lehet fölismerni (egyes szám első személyben): élek. »Istenem gondolta, jártam ezen a földön. Láttam érdes követ horzsoló alkonyati napfényt«. Vagy valami mást. Akármit, bármit. És az ember ezeket a képeket őrzi féltőn, tudva, hogy rajtuk múlik az élete. Ahogy Jacobi Páter emlékezett az öreg zongorista inas, barna nyakára a fehér 1146
