Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Árpás Károly: "Tájkép fohásszal" - Baku István versei
megélője és megéneklője a komák. Ám éppen azért, hogy legyőzze a pillanatnyi időt, a mindenkori jelent, visszahúzódott az általa alkotott világba. A létező és a teremtett világ alagútjai, aknái, labirintusai, tekervényei, tájai és helyszínei úgy kapcsolódtak össze, hogy már létrejöttük során zárványba zárták az időt. Mit tudott Baka? A megörökített pillanat csak metszet, személyes indíttatású hangulat, amelynek értéke, fontossága a távolodással eltűnik. A személyesség, amennyire megejtő a megszületés pillanatában, annyira erősíti az avulást: minden ember személyes idejét éli. A magát József Attila- tanítványnak valló költő gimnazistaként felfigyelhetett a szinte vele egyidős példakép gondolatára: „Hiába fürösztöd önmagadban, /Csak másban moshatod meg arcodat.” Talán ez lehet a halhatatlanság egyik titka? Olyat alkotni, amely részévé válhat mások életének, amely fölkelti a vágyat, a kihívást, hogy az adott mű befogadásával egy virtuális világba lépjünk át mi is? Nem tudom. Nem tudom megfogalmazni. Nem tudom megmagyarázni. Csak azt tudom, hogy ha Baka István verseit olvastam és olvasom, akkor a magyar, az emberi és a különféle minősítésű kisebb kultúrák, kultúrkörök világába, vonzásába kerülhetek, amely ismerős és ismeretlen egyszerre. S akkor egyszerre átléphetem létem korlátáit! Azt hiszem, erre az örök emberi vágyra épülnek a társasjátékok (legegyszerűbb és legdivatosabb formájukban a kalandjátékok) - s aki ennek ízére rákapott, az hiszi is a régi mondást: homo sapiens homo ludens. Baka azon kevés költők közé tartozott, nem, tartozik, akik ezt a teremtett világot a létezőhöz olyan közel hozzák, amennyire csak lehetséges! első kísérlet A TÁJKÉP részlete, képzete, időbeli és szellemi „maradványa” a tájnak. A Szekszárdon és Szegeden élő, a két város között ingázva alkotó költő földrajzi élménye Szovjetuniótól Svájcig teijedt - nem volt nagy utazó -, a művész előtt azonban éppen úgy nincs határ, akár a képzelődő, fantáziáié olvasó előtt. Kosztolányi tudta a titkot: a boldogság, a kincs az egyszerre-ott-lét megélésének lehetőségét jelenti (lásd a Boldog, szomorú dal és a Hajnali részegség sorait). Baka tudta, hogy az ember elvágyódik a saját életéből, de néha fél ettől a játéktól, néha pedig elfelejti a mikéntjét. Akötetborító homályos, szürke tája sugallja a Baka-világ sötétségét is, ám valójában nem sötétebb a költő által teremtett, mint az, amelyben ő élt, mi életünk vagy az immár nélküle élhető jövő. Bár nem tartozik a recenzióhoz, itt hívom fel a figyelmet a költő prózájára: SZEKSZÁRDI MISE (kisregények és dráma; Bp., 1984), A KISFIÚ ÉS A VÁMPÍROK (kisregények és dráma; Bp., 1988.) és a BEAVATÁSOK (kisregények és versek; Bp., 1991.) - ezekben más távlatból vizsgálhatjuk a Baka-univerzumot. A táj kelet-európai. Ä Kelet-európai táj. (?) Helsingőif?) vagy Szekszárd, Sárd vagy Döbling, orosz városok (a történelemben talán legtöbbször nevet változtató Pétervártól Odesszáig) és bolgár mezők települései... Közös bennük az elhanyagoltság. Baka nem az okait vizsgálja ennek, hanem az emberhez igazodó, idomuló tájat ábrázolja. A szürrealista költészet egyik kifejezőeszköze, az antropomorfikus látásmód nemcsak a József Attila-hatást jelzi (Baka versekkel tiszteleg vállalt elődje előtt), hanem az egyre kényszerűbb 1142
