Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11-12. szám - Cseke Péter: Amikor "minden Egész eltörött" - Jegyzetek Horváth István második pályaszakaszáról

S ha az ózdi mikrokozmosz is széthullt elemeire, mennyire megváltozott körülötte a szűkebb és tágabb világ!

Ha a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején szakított a múlttal, hogy közvetlenül a jelent alakíthassa, most egyre inkább a múlthoz fordul, mert azt tapasztalja: költőként csak akkor tud helytállni a megváltozott világban, ha az időt a múltra és a jövendőre egyaránt kitágítja.

Az előző fejezetben jeleztük, hogy a közéleti cselekvés előtérbe kerülésével - 1945-től kezdődően - érezhetően csökken, majd teljesen elapad Horváth István lírai kísérletező kedve. A sematizmus közjátéka után, a válságból való kilábalás során viszont újból hatalmába keríti a nyugatos líra szépségeszménye, zeneisége, színkáprázata. Majd József Attila, Illyés Gyula, a világlíra nagyjai kerülnek érdeklődésének középpontjába. De mert nem a népi élményvilág gyökémyomásától kapja sugallatait, mint erőteljes indulása idején, hanem kívülről, olvasmányélményei jó ideig nem tudnak szervesülni. Vagyis: már nem népi költőként szemléli a világot, és modern gondolati lírát teremtő alkotóként sem tud még eredeti hangon megszólalni. Ebben az interregnum- ban a lírai kísérletezések sokszor óhatatlanul öncélú keresettségbe torkollnak. Kritikusait bosszantja, hogy bár műveltsége felületes, mégis minduntalan intellektuális elemeket épít be a verseibe - „üstökösök, terek, idők, múltak között matat céltalan”. Nem mondani akar, csak közölni. Ráadásul: felismerhetően erőszakolja azt. Egy-egy - ebből a periódusból fennmaradt - kiadói jelentés pedig a korabeli kritikáknál is jobban bizonyítja, hogy gyötrelmes pályaszakasz előzte meg a költő Horváth István önmagára találását. Kötetből kitanácsolt vagy újraírásra javasolt versek kapcsán olvashatók ilyenszerű megjegyzések: „tömény közhely, nincs benne semmi eredeti, csak mesterkélt bonyolultság”; „tudománynépszerűsítésnek is gyenge és zavaros”; „erőltetett, modoros és nem igaz”; „csinált, jellegtelen, stílustalan”; „utánérzés”; „rettentő naív, zavaros”, „a gondolati lényege közhely, de azért jöhet, ha...”; „ez egyéni hang, de miért erőlteti benne a parlagiasságot?”; „modernista utánzat”; „barokkos”; jelentéktelen”; „modernista kísérlet”; „képzavar, ami az idő térben való ábrázolásából származik”; „kergeti a kozmoszt, és a szülőfaluját is elveszti”; ,„slágerhangulatú”; „Petőfi-hangulat”; jKisfaludys”; „erőtlen és költőietlen”; „formátlan”; „kozmikus frázis”; „esetlen, gyenge”; „Horváth Imre utánzat, de nála is rossz”; „Lászlóffy-utánzat.”3r>

Ez az a periódus, amikor a költő önmaga számára is problematikussá válik. Indulásakor népi küldetéstudat fűtötte, később ez a szerep megalázó (párt)szolgálatvállalássá változott, nyugdíjba vonulásával pedig az lett a „státusa”, hogy ő Horváth István. Aki már nem akar senki szószólója lenni, nem akar senkit „az irodalomba emelni”, egyedül önmaga „képviseletében” kíván jelen lenni az irodalomban.”36

Amikor felismeri, hogy ebben a „státusban” tehet a legtöbbet, amikor annyiszor félreismert énjével maga is tisztába kerül, sokkal könnyebben kiismeri magát az őt körülvevő szűkebb és tágabb világban is.

1139