Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Cseke Péter: Amikor "minden Egész eltörött" - Jegyzetek Horváth István második pályaszakaszáról
zódásában, s annál inkább, ha a párt elnézi, hogy az ilyen bírálat a párt bírálataként tűnjön fel. Irányítson a Központi Vezetőség, de úgy, ahogy Lenin irányította az irodalmat: segítsen tiszta képet teremteni ott, ahol zavar van, tekintse egyenrangú félnek az írót, akivel együtt irányít és irányul. Ne legyen titka a pártinak az) írók előtt, s higgye el, hogy az alkotó és nem íródiák író érez legalább annyi felelősséget népével szemben, mint a Központi Vezetőség bár- melyik tagja.”32 És még csak ezután következett a nemzetiségi kérdés megoldatlanságának a számonkérése... Úgyhogy volt mitől tartania (rettegnie) Horváth Istvánnak (is) a magyar forradalom vérbe fojtását követő hónapokban, években. 3. Kitörési kísérletek Lényegében 1956-tól 1965-ig tart a válságból való kilábalás önkínzó gyötrelme Horváth Istvánnál. Tehát meglehetősen hosszú, vívódásokkal és kételyekkel terhes utat kellett bejárnia addig, amíg ráébred arra: írói naivitásai, jó szándékú tévedései, megszenvedett kudarcai következtében légüres tér veszi körül. Valóságismerete megbízhatatlanná vált, önbizalma megrendült; nemcsak az 1956 utáni változások cáfoltak rá korábbi elképzeléseire és reményeire, de időközben elveszítette tájékozottságának kezdeti perspektíváját is; sőt, maga a tájékozódás igénye is megszűnt: nem táplálta szellemi fogékonyságát. Közérzetének romlását, elmagányosodását, a veszteségtudat elhatalmasodása mellett az is siettette, hogy a borúlátásra amúgy is hajlamos költő egészségi állapota több ízben is összeroppan a korszak megpróbáltatásai következtében. Paradoxális módon a hatvanas évek derekától számítható újabb alkotói korszakát is az indítja el, hogy 1962-ben végképp betegnyugdíjba kényszerül. „Azóta pedig - találóan fogalmazta meg ezt Marosi Péter - /.../ a foglalkozása is csak az, hogy ő minálunk, hogy ő közöttünk - Horváth István. A költő, az elbeszélő, a népköltészeti gyűjtő, a mesemondó.”33 Az a valóság pedig, amelyik írói sorsát a továbbiakban alakította, többnyire- a hiányjeleivel szólt bele életművének a betetőzésébe. Abban az értelemben, ahogyan ezt koporsója mellett Sütő András mondotta: „Kötöttségeit a kényszerű kötetlenség, ragaszkodásait az oldott kéve állapota, szülőfóldszerelmét a szülőföld eróziója, anyaimádatát az árvaság, természetimádat a ledöntött fák látványa löki a tudatba mindenkori figyelmeztetésként...”31 Az ötvenes évek válságából két irányban próbál kitörni. Nyugdíjaztatása után bőven jut ideje olvasásra, s ugyanakkor megszaporodnak ózdi látogatásai is. Hosszú hónapokat, olykor féléveket tölt szülőföldjén: ott van minden régészeti ásatás alkalmával - persze maga sürgeti leginkább a régészeket-, gyűjti a népmeséket, népdalokat, hiedelmeket, babonákat, találós kérdéseket, tájszavakat. A magyarózdi mikrokozmosz újrafelfedezésének korszaka ez Horváth István pályáján, azé a világé, amelynek jelképes üzenetével az irodalomba érkezett, s amelynek elemei ekkorra már szétszóródtak a gyorsuló időben. Önmagát persze hiába keresi az emlékekben: nemcsak maga változott meg, de nem lelhet rá arra a világra sem, amelyiket maga mögött hagyott 1940-ben. 1138
