Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl

többet és erőteljesebben közöl, mint a látszólag célirányos egzakt nyelv, értekező próza, a fogalmiság csirátlanított nyelve. (Mai példával illusztrálva: Csoóri élő, lélegző, a létezés tágasságát mindenkor felidéző írásaihoz képest Konrád György munkáiban legtöbbször a szavak holt-tengerének sivár partjaihoz jutunk. Nyelvhasználatban úgy aránylik a két szerző egymáshoz, akár az élet teljessége a politika kalodájába szorított sorshoz.) A nyelv aranykorában a legmagasabb szellemi valóságot még nem tudták nevezni: az „univerzalitás annyit jelent, mint: képesség a világ dolgainak megjelölésére” - mondja Hamvas. Az újkori nyelvek nem képesek erre többé, csak a latin, görög szavak. Hermész Triszmegisztosznál a metafizikai jelentést őrző szó, a logosz, a beavatás eszköze volt, és élesen elvált - amint Kolakowskinál a szent és profán szó - a köznyelvtől. Hermész Triszmegisztosz párbeszédeinek hitelességét az adja, hogy megvan bennük a metafizikai jelkép, (jelentés, jel: logosz), az istenekről való tudás, amint Hamvas írja: az istenek egész létszerűen gazdag szemlélete és a mitikus meditációs kép. A mitikus véletlenül sem misztikus, ezek a meditációs képek megtalálhatók Dante vagy Shakespeare műveiben is, ezek idézik elő a katarzist, a megtisztulást - másként: éberré tesznek. Ennek a hármas követelménynek már csak a klasszikus nyelvek felelnek meg. Az ősnyelv az értelem számára nem hozzáférhető, ez az őskorban is a jósok, bölcsek, szentek, szakrális szubjektumok nyelve volt. Ma a költők használják: „Az ősnyelv arról ismerhető fel, hogy a szavakat eredeti jelentésükben, eredeti intenzitásukban, eredeti teremtő feszültségükben és sugárzó hatalmukban mondja ki”. Weöres Sándornak, aki mesterének vallotta Hamvast, költészeti kísérletei alátámasztják a Scientia Sacrában (és a Poéta Sacerben) kifejtetteket. Weöres mindenkor élénken tiltakozott, ha bizonyos típusú munkáit gyermekverseknek nevezték, mert ezeket az ősember művészetének megidézésére tett próbálkozásoknak tekintette. A ritmust, a hangzást, az ősi zenét, képvilágot, szerkezetet igyekezett feltámasztani, nem pedig pedagógiai célzatú tanversikékkel kínozni a kiskorúakat. Nem véletlen mégsem azután, hogy ilyen jellegű vállalkozásai utat találtak a legkisebbekhez. Önmagát kínálja az analógia, az emberiség és az egymást követő nemzedékek kultúrális fejlődése között. (Mindenesetre Vicotól Spengleren át Toynbeeig tartotta magát a nézet, hogy a kultúrák születnek, fejlődnek és meghalnak.) A költő pedig máig eredendően hiszi - Nagy László ki is mondja -, hogy szavaiban hatalom adatott neki. Hamvas azt kérdezi: Mi az őslogoszra való emlékezés? A „szó erejével való teremtés képessége. Az ős- logosz a létteremtő, a világteremtő szó.” Nyelvhasználata mögött - ami azonban nem mindig vág egybe teóriáival -, felfedezhető az Egy-ről való beszéd. Ha az upanisadokból, ha Böhmétől, ha a Kabbalából, ha máshonnan kölcsönöz szavakat, állandóan ezt az Egy-lényegűséget jelöli vele. Nagy regényében a tízezerbőrű tűzgyermek, a lélek is ennek az Egy-nek a metamorfózisa. A számok nyelvén a Tabula smaragdinából: a számsor az Egy megnyilatkozása, az egyben minden szám és művelet megvan. A nyelv színvonala - íija ugyanitt - a valóság- és értékszínvonalnak felenek meg.

Hamvas vágtató nyelve, gondolatainak lavinája, meghökkentő, - de telitalálat - szóleleményei olyankor is elsodornak bennünk, amikor állításainak igazságtartalma megkérdőjelezhető. A Patmosz (Ill-ban) előszót ír a Bűn és bűnhődéshez. Lendülete és érvelése lenyűgöző, következtetései, ha Doszto107