Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11-12. szám - Cseke Péter: Amikor "minden Egész eltörött" - Jegyzetek Horváth István második pályaszakaszáról

csak azért sem tudott ellenállni, mert „a diktatúra múltán immár nincsen hatalom, mely az idevágó összegyűjtött adatok felhasználását, közreadását megtilthatná - amit megtette azt 36 éven át a pártállam cenzúrája - csak azért, mert azok súlyosan kompromittálták az RKP-t.”10

Csakhogy az üldözöttből - éberségét bizonyítandó - óhatatlanul irodalmi perzekutorrá váló Gaál Gábor tollán 1947 őszétől kezdve olyan szövegek - irodalmi napiparancsok - születnek, amelyek közvetlen hatásukban évtizedekre kiiktatnak az irodalomtörténet oktatásából magyar klasszikusokat, kizökkentik medréből a kortárs romániai magyar irodalom természetes folyam(at)át, ígéretes írói pályák derékba töréséhez nyújtanak „segédkezet”, szintézisteremtő korszakukba jutók elhallgattatásához szolgáltatnak érveket.

Tóth Sándor elfogadja ugyan Székely János találó hasonlatát, miszerint irodalompolitikusi ténykedésével Gaál azt a malmot segítette működtetni, amelyik végül őt magát is felőrölte11, ám nyomatékosan hozzáfűzi: morális és más pressziókkal kényszerítették erre. Következtetésképpen az 1946 után megjelent Gaál-szövegek megítélésénél a kutatónak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy azok „mindenekelőtt azt a kort jelzik, amikor íródtak: fontos kordokumentumok. Ha jól faggatja a mai kutató, akkor rekonstruálhatja belőle, hogy mit akar az omnipotens hatalom és hogyan érvényesítette akaratát.”12

Nos, ha így járunk el, akkor még inkább szembetűnik a kommunista baloldali kritika „szervi betegség”: a manipuláltság. Emlékezzünk csak vissza Gaál előző dogmatikus korszakára, mikor egy évvel a proletárírók harkovi kongresszusa előtt a régi Korunk ban már egyedül üdvözítő irodalmi szemlélet- módként kérte számon a „valóságirodalom” fogalmából kinőtt „szocialista realizmus”-! Az eszmei türelmetlenség akkor is, 1947 után is az irodalomnak, a művészetnek mint tudatformának a természetellenes leszűkítését, más tudatformákkal való összetévesztését eredményezte. Legfennebb a kiindulópont volt más: a harmincas évek fordulóján a forradalmi messianizmus, a második világháború utáni hidegháborús légkörben pedig a manipulált és az öngerjesztései a paroxizmusig fokozott félelemérzet. A tragikus valóban az, hogy például az autodidakta Horváth István - miként bihardiószegi előadása is bizonyság rá - 1947-ben sokkal jobban ráérzett az irodalom lényegére (még ha nem is fogalmazott úgy, hogy az másodlagos jelzőrendszerként tölti be társadalmi vezérlő szerepét), mint az a Gaál Gábor, aki - a kor marxista tudósaként, művelt irodalmi vezérként - egyre inkább az osztályharc fokozásának az eszközét láttatta a közvetlen pártirányítás alatt álló irodalomban.

Tóth Sándor tiltakozik az ellen, hogy Gaál Gábor valamiféle diktátor szerepet töltött volna be a negyvenes évek végének, ötvenes évek legelejének romániai magyar irodalmában, a tények azonban ellentmondanak neki. (Egyébként is a történelem azt bizonyítja, hogy a félelem szüli a diktátorokat.) Azt viszont ő is - Gaál legjobb ismerője - elismeri, hogy „ha a külső tényezők is rossz irányba taszították, abszolutizálásra hajló, spekulatív gondolkodói alkata dogmatikus pozíciókra juttathatta. De csak amíg azokkal a külső tényezőkkel azonosulni tudott!”13 A harmincas évek első felében Gaál kétségtelenül azonosulni tudott a moszkvai elvárásokkal, az 1948 utáni kényszerhelyzetben azonban mindez kétségesnek látszik (Tóth Sándor szemében is). Akkor viszont miért vállalta a rá kényszerített szerepet, előre tudván a következményeket?

1127