Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl

Nehéz elfojtani a gyanút, hogy tudása birtokában, önmagát - önmagában az általános emberit - átvilágítva nem mondta ki az utolsó szót. A reménytelenség szavát. Mindez természetesen bizonyíthatatlan feltevés. Ennél fontosabb, hogy Hamvas elengedhetetlennek tartotta az átvilágítást. A nagy kérdés, hogy erre miféle műforma és milyen nyelv alkalmas. A szóhasználatnál, az egyéni szótárnál semmi sem jellemez világosabban egy írót. Nagy a kísértés - állítja Rorty -, hogy a sok nyelv (szótár) közül egyet privilégizáljunk, amellyel a világot és önmagunkat leíijuk. A kierkegaardi állásponthoz hasonlóan, csak ezúttal kizárólag nyelvi tényeket vizsgálva, hozzáfűzi, hogy a nyelveket inkább létrehozzuk, mintsem találjuk. Ebból következően az igazság nem más és nem több, mint a nyelvi entitások, a mondatok sajátosságai. Kolakowski, remekül alkalmazva Eliade eredményeit a nyelvre, elválasztja a szent és a profán beszédet. Szerinte az előbbi szavait le lehet ugyan fordítani egyik nyelvről a másikra, de vallásos jelentőségüket soha. (Vagyis jelentéstartalmának határait mégsem lehet büntetlenül, torzítások nélkül átlépni.) Kolakowski úgy véli, hogy a szent nyelv birodalmában az erkölcsi és értelmi vonatkozások elválaszthatatlanul ötvöződtek. A mítoszok és vallások nyelve ezért bizonyos értelemben zárt és önfenntartó - azaz tegyük hozzá: fordít- hatatlan és lecserélhetetlen mégis. Kolakowski óvatosan annak is hangot ad, hogy a szent nyelv állításai, a megvilágosodás során szerzett bölcsesség eredményei. Az összes jelentős műben nyomon követhető az alkotó reménytelen küzdelme a valóságért, a nyelvért, amiben feltárul mindaz, amit közhelyszerűen csak igazságnak szokás nevezni, amikor a valóság mondja el önmagát, a valóság nevezi meg a dolgokat. Az erőfeszítés lényegét tévedhetetlenül megfogalmazza a Kéna upanisad, amit Kolakowski idéz: ^fit nem nevezhet meg szó / mi megnevezteti a szót”. Ezt hívhatjuk végső tömörítésként brahmannak, vagy Istennek a keresztény kultúrkörben, lezárva egyetlen metaforával a legfontosabbat. Netán nyitva hagyhatjuk Heideggerrel, aki azt mondja: a valamiről való beszédnek önkimondó jellege van. Ez fennáll az általános érvényben vett nyelvre; az alkotói beszéd kínjaira, amely mindig a nyelv, tehát a világ határainak tágítása is - ezúttal Wittgensteinre hivatkozva. Heidegger azt állítja, hogy ami megvonja tőlünk magát (a nyelvi feltárás elől), az éppen hiányával jelenik meg és vonz bennünk. Ha pedig vonz, akkor már biztosít az eljöveteléről. A kimondhatatlanból így lesz azután - Nemes Nagy Ágnes tanácsát figyelembe véve - a nehezen mondható. Heidegger ámulva szemlélte a nyelvet, a lét házának, vagy költőibben hajlékának nevezte, és úgy vélte különös létmód illeti meg, ha halott is lehet. Hamvas felfogásával rokonítható egyik kijelentése: „A nyelv mindenütt gyorsan burjánzó elsekélyedése nem csak az esztétikai és morális felelősséget emészti fel minden nyelvhasználatban. Az ember veszélyeztetettségéből ered”.

Hamvashoz nem lettek hűtlenek a szavak. Sőt, stílusa sodrában, a gondolatok lavinájában az olvasó már-már kiszolgáltatott helyzetbe kerül: feladja, megadja magát. A Scientia Sacrában hét állomását nevezi meg a nyelv átalakulásának. Az ősnyelvtől az idea -, a szimbólum-, a mítosz-, a költői-, a nép-nyelven át, az absztrakt, fogalmi nyelvig. Ezek a stációk az emberiség metafizikai érettségének fokaival esnek egybe. A folyamat azonban korántsem fejlődés, hanem a nyelv elszegényedése és a körülöttünk lévő valóság - nyelven keresztüli - elszegényítése. Egy metaforákban gazdag nyelv, mindig

106