Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl

fedett el a konfuciuszi értelemben. Nála élet és életmű, szó és sors szét- választhatatlanok, sokáig.

Minden jelentős művében ritmikusan, egymást kiegészítve - akár a jin és jang - visszatérnek kulcsszavai. A normalitás, a realizálás, az éberség, a hagyomány, a szakralitás, a beavatás, a valóság, az én, az átvilágítás, az emberi alapállás, az aranykor: inkább a világ jang részéhez sorolható a fenti hasonlatnál maradva; - amíg a káprázat (máya), a pszeudoegzisztencia, a maszk, a létrontás, a démon, a válság, a realitás (a fennálló hazugságrendszer elfogadása), az élet, a világ és az emberi lét jin - arculatához. Bár Hamvas univerzalitása előtt lenyűgözve áll az utókor, mégis talán meghökkentőbb az Egy-ügyű Hamvas. A szót természetesen a szakrális, vagy még inkább a normális értelemben használva, amint ő is tette, mikor minden eszményt elvetve a nonnalitást választotta: „Az együgyűséget választottam. Ez az egy ügyem van, ez az egyetlen egy.” Ez az Egy-ügyűség jelenik meg minden művének gomolygása, labirintusa mögött szakrális alapelvként. A lényeget tekintve Hamvas szinte monomániásan ugyanazt hajtogatja: a létrontásból önmagunk átvilágításával, majd realizálásával el kell jutni a valóságba. Más szó- használattal: a káprázatból, a felébredéssel az éberségig. A pszeudoegzisztencia eldobásaival, a maszkok levetésével, a valódi énig. A konvencionális hazug- ságrendszerból (az életből) az emberi alapállás helyreállításával az aranykorig. Kemény Katalin figyelmezteti férje életének és művének számbavevőit, hogy zavarban lesznek majd, miről írjanak: az ezerarcú vagy egyszerű Hamvasról.

A fent hiányolt glosszárium hasznosságát mi sem jelzi jobban, mint a Bizonyos tekintetben szerzőjének szóhasználata. Kedvenc kifejezését, az átvilágítást, itt mintegy kioltja, azt állítva, hogy az ember átvilágítva is az marad, aki volt. Nem lesz se jobb, se rosszabb, mert „ez az egész nem azon múlik, hogy jó vagy rossz”. Mivel az „ember azzal, hogy megszületett, aminél nagyobb katasztrófa el sem képzelhető, sínre teszik és meglökik, hogy fusson.” Nevezhetnénk ezt némi egzaktságra törekedve predesztinációnak, ha nem is a kálvini értelemben, de fölösleges, mert a regény - és benne Hamvas - elmondja magát. Szükségtelen elvekre, teóriákra szegényíteni a gazdagságát.

A kései, a Patmosz utáni, a Bizonyos tekintetbent és az Ugyanist író Hamvasban elbillennek az arányok. A derű, a humor elborul, a könnyed iróniát az epésebb mondatok váltják föl. A Karneválban a szent excrementrumot (ürüléket) előállító uralkodó epizódja még az elsöprő humortól ragyog. Az Ugyanisban már csak lepisálják a tömeget a „bizottság” tagjai. Felerősödik a „ressentimant”, és az ellenállásra szóló buzdítás, mert az aljasság megdicsőülése, sűrű realitás, obszcénitás, ami itt van - mondja. ,,Ezzel szemben csupa ellenállás vagyok”.

Utolsó munkáját a Scientia Aeternát - erről is Kemény Katalintól értesülhettünk - már nem vetette papírra, mert annyira készen állt benne... De, de... Rosszabb, fájóan világos pillanataiban talán úgy érezte és azt tette, akár egyik regényalakja: írt Istennek, aki meghalt. Vagyis Hamvas - bár elméleti szinten meghaladja a „bőszültséget”, a haragot, önmagát mégis csak az írással tartotta, tarthatta egyensúlyban. És miután az írással megfejtette - őt idézve - a lét eredeti szövegét, mindössze a kiüresedett derű maradt, már Isten se, akinek írni lehet. A világ pedig vakon vonaglott a haláltánc utolsó taktusaira.

105