Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11-12. szám - László Gyula: Találkozásaim Weöres Sándorral

festette. Igen, csakhogy Vass Elemért a látvány szolgálata vezette, Jenőt pedig egy színakkord, vagy a képen való rend megteremtése izgatja, például - mutattam - a sok függőleges és vízszintes között megjelenik egy ferde vonal s mindjárt hallatlan feszültséget jelent. Sanyi közbeszólt: valóban, egy Mondrian képen szinte elképzelhetetlen egy ferde vonal. Jenő néha arra törekszik - mondtam -, hogy a házak geometriájába beépítse az embert, hiszen annek statikája rokon a házakéval.

Itt kissé összezavarodott a beszélgetésünk, mert nem tudtam világosan kifejezni, hogy itt nem az emberi test deformálásáról van szó, hanem például arról az érzésről, hogy „állok”, vagy „heverek” - Sanyi éppen a díványon hevert -, ami nem okvetlenül a test formáin kell megmutatkozzék, például az izmok domborzatán. Szóval a csontvázat kell megrajzolni, mondta Amy, amin megzavarodtam s aztán ezt a beszélgetést abbahagytuk.

Sanyi mondta, hogy a bejárónőjük annyi szép rigmust tud, kissé palócos nógrádi nyelvén, hogy csak csudálkozik rajta. Hogy kellene felvétetni egy szakemberrel magnóra. Beszéltek Bálint Sándorról is, akit most Szegeden ismertek meg - mondtam: jó barátom - s akinek szentkép gyűjteményén kívül meghallgatták ilyenfajta mondókáit, és rigmusait, persze a vallási néprajzu területéről. A költészet napján voltak Szegeden. Mennyit kaptatok - kérdem. Útiköltséget, szállásdíjat és 280 forintot. Látod Sanyi ez a disznóság, én lassan éppen ezért abbahagyom a TIT-et, mert azt kértem tőlük, adjanak csupán annyit, mint egy másodrangú énekesnőnek. Nem adnak, nekik a szellemi rang nulla. Ezt a beszélgetést megelőzte az Octopusról való eszmecserét.

Nem tudom már, mivel kapcsolatban mondtam egy hasonlatot, hogy az nem kitalálás, hanem olyan valóság, mint például egy kavics. Ezt Sanyi felkapta s mondta, hogy rövid versei ilyenek. Nos, erre kissé bővebben ki kell térnem. Mondtam: Sanyikám, én nem számítom magam közétek, de hadd mondjam el, hogy igen gyakori az a kényszerérzésem, hogy rajzolnom kell, nem ezt vagy amazt,csak rajzolni, semmiféle fenséges eszme, vagy valami nem serkent, csak rajzolni, rajzolni. De ezen belül pontosan érzem - szinte ez serkent -, hogy például csontpapírra kemény ceruzával, vagy alapozottra ezüsttel, vagy kissé érdekesre tustollal stb. ez annyira fontos, hogy ha nincsen kéznél, szinte el is illan az indulat. Igen - mondta Sanyi jól ismerem ezt az érzést, nálam is így indul az írás, a belső, de még tárgytalan izgalommal: itt kapta fel aztán a „kavics” szót, valahogyan olyan értelemben, hogy ez az indulat segít neki, hogy megtalálja, felvegye a kavicsot: megtalálja a verset. Nem mondta ugyan, de érzésem az volt, hogy a verset nem ő csinálja, hanem megtalálja magában készen. Azért merem ezt mondani, mert kérdezni akartam tőle, de közben Sanyi felállt s kiment, hogy összekeressen kéziratváltozatokat nekem és hosszú időn keresztül keresett.

Közben Amyt Kosztolányi és Karinthy történeteivel szórakoztattam. Jókat nevettünk: én Füst Milántól hallottam őket.Bejött Sanyi is s elbeszéltem neki is az egyiket. Hadd írjam le részletesen. íróasztal a Pesti Napló szerkesztőségében, szemben vele Karinthyé, mellette Farkas Imréé és még egy negyediké, nevét nem tudom. Bejön Kosztolány, nem is köszön, gondterhesen leül az asztala mellé, zsebébe nyúl, egy kis cédulát vesz ki, ránéz, aztán hirtelen felderül a képe, kezével heurékát jelez, aztán hirtelen megint elkomo rodik s reménytelenül fürkész a semmiben, aztán hirtelen ötlettel ismét a

1101